„...erre a listára nem úgy kerültek fel a helyezettek, hogy az nekünk nem tetszik, amit ők előadnak. Ennél sokkal több kell, ehhez egy nagyon-nagyon rossz kulturális hatás kell, amit sok év viszonylatában, kitartóan gyakorol az adott előadó. Mi elsőrendűen a társadalomra mért hatást vizsgáltuk, és nem azt, hogy a mi személyes ízlésünknek az adott előadó megfelel-e."  (Puzsér Róbert)

ByeAlex magyar zenei életben való jelenléte és munkássága annyira marginális, hogy leginkább csak egy TV csatornához köthető. Nekem viszont nincs TV-m, annyira a látókörömön kívül zajlott minden tevékenysége, hogy nem ismerem a szakmai útját, és most nincs időm (és nem is szeretnék:-) felkészülni belőle. ByeAlex kapcsán nem szeretném sem elvitatni, sem megerősíteni Puzsérék szavait.

„...erre a listára nem úgy kerültek fel a helyezettek, hogy az nekünk nem tetszik, amit ők előadnak. Ennél sokkal több kell, ehhez egy nagyon-nagyon rossz kulturális hatás kell, amit sok év viszonylatában, kitartóan gyakorol az adott előadó. Mi elsőrendűen a társadalomra mért hatást vizsgáltuk, és nem azt, hogy a mi személyes ízlésünknek az adott előadó megfelel-e.”  (Puzsér Róbert)

Puzsér így vezeti fel Pataky Attilát: „Négy évtizedes pályafutását a rockerség megrontásának és filléres kiárusításának szentelte.”

Nos, Patakyval az élen az Edda az elmúlt negyven évben kiadott

• húsz nagylemezt
• nyolc kislemezt
• hat koncertlemezt

A lemezek többsége aranylemez lett, Pataky pedig az egyik vezető rock-forma Mo-on.

Ezek után ismét csak azzal találjuk szembe magunkat, hogy Puzsér – a drámai nagyotmondás érdekében – negyven év munkásságát fikázza le, mint amivel Pataky megrontotta a magyar társadalmat. Ez így komolytalan, valójában tartalmatlan mellébeszélés!

Kétségtelen, Pataky életében van három év, amit a cigányzene bűvöletében töltött, és a műsorban bemutatott részlet akár lehet is annyira taszító, hogy az ember inkább elfordítja a fejét.

De azért ennek a három évnek volt ám más termése is, ami nem jöhetett volna létre, ha nem fordul a cigányzene felé!

Pataky egy zsigerig ható dalt ad elő, olyan cigányzenész ikonok társaságában, mint az öreg Csócsi. Ez bizony kiváló előadás, a cigány kultúra egyik gyöngyszemét csiszolta ezzel még fényesebbre, a legmélyebb lelki rétegekbe ható élménnyel gazdagítva azt a majdnem hárommillió nézőt, aki a klipet a Youtube-on eddig megnézte.

Semmi baj nem lenne, ha Puzsér leválasztaná Pataky személyes cigányzenész kalandját a rockzenei pályafutásról, és a tőle megszokott szóvirágokkal mondana valami szellemeset róla. De az, hogy Patakyt a rockerség megrontójának, filléres kiárusítójának nevezi, negyven éves munkásságát pedig a magyar kulturális közeg megrontásának, az nettó marhaság.

Mint ahogy az sem kulturális kérdés, hogy elvitték-e az ufók vagy sem, és hogy van-e rajta Eddás póló. Semmiféle hatása nincs a magyar társadalomra egyiknek sem, van, aki hülyének nézi emiatt Patakyt, van, aki nem, és kész. Attól az ő személye még megkerülhetetlen értéke a hazai kulturális életnek, méghozzá olyannyira, hogy a nézettség érdekében Puzsérnak is megéri hülyeségeket beszélni róla.

Számomra a műsor morális mélypontja.

Puzsér a tőle megszokott verbális sziporkával kezd:

„Amikor a mulatós betört a popzenébe, a mindennapos magyar élet nívója igénytelen fordulatot véve elaljasult.”

Tök jól hangzó szavak egymás után szerkesztve, de valójában ez egy bullshit.

1. A mindennapos magyar életre semmilyen hatást nem gyakorolt a mulatós zene megjelenése. Annyi történt, hogy a cigány zenei kultúra egy része felült a pop-vonatra, és ettől (a könnyen élvezhetősége miatt) bekerült a nem cigányok látóterébe is.
2. A mindennapos magyar élet nincs elaljasulva. Ismerem a köldöknéző, savanyú értelmiségiek ezen véleményét, de attól, mert diplomás ember mondja, még hülyeség. Az ő élete lehet, hogy aljas, de egy egészséges emberé nem. A mindennapos magyar élet ugyanolyan vitális, élménydús, sziporkázó és küzdelmes, mint amilyen a pop-mulatós előtt is volt.

Ez az egész egy hülye öncélú szómágia, aminek nincs valódi tartalma, csak sugallata: „mi vagyunk az elit, mert ilyen mondatokkal vesszük körbe magunkat”. Két filléres árucikk...

Aztán jön a brutális mellélövés, Puzsér szónoklatba kezd:

„Kis Grófóhoz elsősorban ez a veretési kultúra tartozik. A demonstratív tudomásul nem vétele annak, hogy azt, hogy „a Grófó a király”, azt bárki mondhatja legitim módon, egyedül Grófó nem. Grófó ne mondja, hogy „Grófó a király”, ez a mondás úgy jó, ha ezt mások mondják a Grófóról. Amikor a Grófó mondja magáról, akkor az nem menőség, akkor az szégyen. És ez valahogy nem fér a fejükbe. Mi a különbség a gróf és a Grófó között? Nem egy „ó”, hanem ez a veretés!”

Tehát meghallgathattuk, hogy az öndicsérő Grófó „veret”, Grófó egy szégyen, de ez persze nem fér a fejébe, mert az A8 előtt el kéne végezni a nyolcadik A-t.

Nos, Puzsér dagályos ítélkezése közben csak egy dolgot nem vett észre: a dalban soha nem énekli Kis Grófó magáról, hogy ő a király! Először Grófó énekli Jollyról, hogy ő a király, majd Jolly énekli Grófóról, hogy Grófó a király. A dalban nem történik más, mint hogy – a cigány kultúrában teljesen megszokott módon – „feldícséri” egymást két jóbarát.

Ennyi alapja van Puzsér szavainak, ennyit ér ez a kritika is...

A hülye közönség pedig röhög, és egy sincs, aki felállna, hogy fejezd már be a hülyeséget, olvasd el a szöveget rendesen, mielőtt elkezdesz marhaságokat mondani!

Ezután meghallgathatjuk még, hogy a grófok azért nem „veretnek”, mert ők nem putriban nőttek fel. Tehát Kis Grófó azért veret, mert ő putriban nőtt fel. Ő „kifelé demózza a saját gazdagságát és jólétét, és ehhez kellenek ezek a roppant ízléstelen szerkók, melyekkel kifejezésre juttatod a többi rosszízlésű, de sokkal kevesebb pénzzel rendelkező közönségednek, hogy te megcsináltad”.

Nos, volt szerencsém rengeteg cigánygyerek között felnőni a Konziban. Sokuk kiváló zenész volt már akkor is, és meg volt bennük minden, ami egy igazi cigányban: szív, lélek, érzelmek, kanyhalóság és csibészség. De, amit leginkább szerettem bennük, hogy mindig érezni lehetett a lelküket – mert szó szerint kitették a lelküket! Nem lehetett annyira szeretni őket, hogy ne akarjanak még egy kicsit kompenzálni, még egy kicsit bizonyítani, hogy ők is értékes emberek. Egyszerre volt jó érzés, és szívszorító látni ezt az igyekezetet, ami csak azért volt, mert cigánynak születtek. És emlékszem, mennyire fontos volt nekik, hogy tiszták, illatosak legyenek, és szép ruhában járjanak. Egy cigánynak sokkal fontosabb az az érzés, ami egy szép ruhához kapcsolódik, mint nekünk. Tartást ad, mert megmutatja, hogy a viselője rendezett és igényes életet él. Igen, sokszor a ruhák színe, összeválogatása a mi szemünknek nem éppen szerencsés, de aki annyira suttyó, hogy nem képes egy cigány öltözék üzenetét megérteni, az nekem ne arcoskodjon és ítélkezzen, hanem húzzon el olyan messzire, hogy ne lehessen idáig hallani a hangját.

Kis Grófó klipjeiben egyáltalán nincs veretés. Nem szakadt farmerban énekel vagy rappel valami olcsó ganxta dumát, hanem a cigányélet legszebb pillanatai énekli meg örömmel, jókedvűen, de ha kell, szívszorítóan szomorúan. Mert a cigányok a zenét nem előadják, hanem megélik, úgy, ahogy Kis Grófó, a „mulatási” nagymestere. Nem tehet róla, hogy édesapja révén a közösség őt is „Grófó”-nak hívja, de büszkén viszi tovább a családi hagyományt. És igen, minden klipben kifejezetten hangsúlyos, hogy szép ruhában van. Szép cigány ruhában, ami nem a gazdagsággal való kérkedés – ami amúgy sem jellemző, nézzétek meg, ebből a szempontból kifejezetten visszafogottak Kis Grófó klipjei! – hanem az igyekezet mindenki számára látható jele.

Aztán jön ez a két paraszt, akik igazi belvárosi értelmiségihez méltóan cigányt csak fotón láttak, de sosem érzékelték a lelküket, a szívüket, és kigúnyolják a számukra teljesen érthetetlen igyekezetet.

Hadd szögezzem le:

1. Puzsér kritikájából egy szó sem érvényes, mivel annyi fáradtságot sem vett, hogy elolvassa rendesen a szöveget, így valami olyannal akarja fikázni Kis Grófót, ami a szöveg félreértésén alapul.
2. A cigány kultúra megtagadása és kigúnyolása legyen minden Puzsér-rajongó számára elég bizonyítéka annak, hogy ennek az embernek semmi nem drága, ha a saját szobrának építéséről van szó :-(

Bevezető

(Ez a bejegyzés a "Puzsér, az értelmiség Mágája" bejegyzés első magyarázata.)

A műsor tartalma

Idézem Puzsért: „...erre a listára nem úgy kerültek fel a helyezettek, hogy az nekünk nem tetszik, amit ők előadnak. Ennél sokkal több kell, ehhez egy nagyon-nagyon rossz kulturális hatás kell, amit sok év viszonylatában, kitartóan gyakorol az adott előadó. Mi elsőrendűen a társadalomra mért hatást vizsgáltuk, és nem azt, hogy a mi személyes ízlésünknek az adott előadó megfelel-e.”

Azt is megtudjuk, hogy a sorra vett kulturális senkiknek nem dalaik meg klipjeik vannak, hanem csak „úgynevezett produkcióik” – hiszen egy bel-pesti értelmiségi nehogy má’ elismerjen egy teljesítményt, ha annak nem ő a célközönsége. Ami nem neki szól, az nincs – de ha van, akkor biztos, hogy rombolja a társadalmat, mint ahogy azok sincsenek a nemzet kulturális közösségében, akik mást hallgatnak és élveznek, mint ő. Ők szerényen és visszafogottan csak „proli”, vagy „pénzes proli” néven említtetnek a műsorban. Gusztustalan de hatásos rajongótoborzó módszer, hiszen ki ne szeretne a dicső értelmiséghez tartozni?! Ehhez nem kell mást tenni, mint egyetérteni egy verbálisan kétségkívül tehetséges, hangoskodó pojácával.

1. Kozsó

Kozsó az első áldozat, és már most elárulom a poént: Puzsér Kozsó társadalomromboló kulturális bűneként egyetlen dolgot említ meg, de az nem a zenéje, nem a klipjeinek látványvilága, hanem a hajtincse! Igen, a brutális kulturális ármány eszköze a hajtincs. Egy külső jegyet ráncigál elő (ami olyannyira jól működött, hogy a mai napig mindenki tudja, hogy Kozsó = hajtincs:-), és próbálja eladni, hogy mekkora dráma van e mögött. Nos, semekkora. Egy egyszerű, de nagyon hatásos geg, mely a legfontosabb célnak – a megkülönböztethetőségnek – tökéletesen megfelel. Lehet akarni belemagyarázni minden hülyeséget, lehet nevetni rajta, de én azt mondom, boldog az az ország, melynek lakosságát ilyen szörnyű dologgal mérgezik huzamosabb ideig kulturálisan.

Puzsér másik mondása, hogy Kozsó lenne a „magyar euro-trash pápa”, szép szóvirág, de szintén kamu, hiszen Kozsó pont, hogy egy ezoterikus beütésű, ilyen értelemben a világból kivonuló, túlvilágközpontú személyiséget mutatott a közönség felé egész pályája során. Nem tudom, valójában milyen ember volt, de semmi nem állt távolabb tőle, mint a buli-gizdaság-sunshine életérzés, még amikor az USA-ba ment, akkor is indiánosdit játszott (miközben én a Disneyland-be mentem:-). Lehet mondani, hogy modoros és/vagy maníros, de ebben a szerepben koherens volt végig. Ha Puzsérnak igaza lenne ebben az euro-trash ügyben, Kozsó hamburgerezőt nyitott volna, nem pedig keleti teázót, ahol a földön ülve ihattad a tényleg jó teákat.

Azt pedig, hogy miért nem alkotott akkora műveket, mint Dali, hagyjuk. Elégedjünk meg annyival, hogy az elmúlt években 3,8 millióan nézték meg a klipjét egy olyan csatornán, melynek hatszázezer feliratkozója van. Hatszor annyi néző, mint ahány feliratkozó. Puzsér csatornáján a legtöbb videót kevesebben nézik meg, mint ahány feliratkozója van...

Ha Puzsér értelmeset akart volna mondani, beszélhetett volna arról, hogy Kozsó olyan zenét gyártott, amit sokan kedveltek, és sokan nem kedveltek, de azokban önazonosan hozta az általa kitalált és képviselt karaktert. Persze, ebben az esetben le kellett volna mondania a mihaszna kultúrgyilkos verbális akasztásáról, és akkor oda a sokat érő műfelháborodás lehetősége, mely annyi „értelmiségit” a műsorhoz ragaszt.

A Horváth Oszkár által idézett Szomorú szamuráj szövegen is lehet nevetni, de 3,8 millió megtekintést nem a szél fúj össze, ez bizony azt jelenti, hogy valakiknek betalált a dal. Márpedig ebben a műfajban ennyi dönt arról, hogy szakmailag legális-e egy produkció vagy sem, azaz sikerül-e kielégítenie a közönségigényt. Mert tudom ám, hogy minden második olvasó meg tudná csinálni a többmilliós nézettségű zenéket és klipeket, csak hát valahogy mégsem készülnek el...

Ha Puzsérék azt vizsgálták volna, milyen a minősége Kozsó produkcióinak, el kellett volna ismerniük, Kozsó klipjei kifejezetten igényesek voltak vizuálisan, és zeneileg is a kor hiteles lenyomatai. Persze, 20-25 évvel később lehet azon szörnyülködni, hogy milyen volt az akkori könnyűzenei ízlés, de ez olyan, mint ha azon röhögnénk, hogy a hülye gregorián-énekesek csak egy-két szólamban énekeltek, mindenféle zenei kíséret nélkül. Olyan nincs, hogy a zenei fejlődésben átugrunk bizonyos lépcsőfokokat, mindre rá kell lépni ahhoz, hogy az egyes stílusok oda juthassanak, ahol ma tartanak. Az pedig, hogy valakinek valamelyik stílus nem jön be, egyéni ízlés kérdése – de mint tudjuk, ez a lista egyáltalán nem tartalmaz szubjektív elemeket... Számonkérhetjük Kozsón, miért nem csinált szépirodalmi esteket, magasművészetet, csak ennek semmi értelme. Amelyik pályára Kozsó kifutott, azon jól focizott. Az, hogy Puzsér kézilabdázni szeret, nem Kozsó hibája, és nem több a nyegle pöfeszkedésnél, amikor igazi kultúrnáciként érvényteleníteni akarja a Kozsó által nyújtott kulturális tartalmat. (Írom mindezt úgy, hogy alapítottam és tíz évig igazgattam egy világszínvonalú kulturális fesztivált, ahol az újságírók mindig megkérdezték, miért vagyunk a Szigettel egyidőben. Tudom mit jelent, amikor a kultúra és egy iszunk-hányunk-belefexünk fesztivál egy platformra kerül, és egyáltalán nem örülök neki – de sajnos ez van. A „kultúra” fogalmát meg kell tanulnunk nagyon szélesen értelmezni.)

Puzsér mellett Horváth Oszkár is „ért hozzá”, úgyhogy nyeglén elfeküdve a fotelben fikázza Kozsót, mondván, az általa kreált egyéb produkciókkal „megsokszorozta magát”. Nos, ez nettó marhaság. Kozsó együttesei a korszak abszolút sztárnak számító fiú és lánybandáit másolják, az övétől teljesen eltérő stílussal, zeneiséggel és szövegtartalommal! A helyzet az, hogy volt pár év, amikor AKÁRMENNYI ilyen produkciót el lehetett adni a piacon, annyira bejövős volt a zenefogyasztóknak. Ne felejtsük el, ezekben az években együtt futott „Kisberkes” Baby Sisters-e, és Környei Attila Manhattan együttese is. Ekkor kezdődött a máig is tartó „mindenmindegy, csak a refrén legyen jó” korszak, és ezt a gúnyosan megemlített ShyGuys (meg a többi is) tökéletesen hozta. Kifejezetten jól voltak felépítve ezek a produkciók, gazdag vokálokkal, jól megkeverve! Lehet, hogy valakinek nem jön be ez a zenei világ, vagy a szöveg, de a saját stílusukban ezek a zenék igen magas színvonalon voltak megvalósítva!

Hát ennyit Puzsér és Horváth Kozsó-"kritikájának" érvényességéről...

Somody Imre és Szabados Ádám legújabb "KÜLÖNVÉLEMÉNY" beszélgetése, mely segít megérteni a társadalmi folyamatokat. 

https://open.spotify.com/episode/3QmLP4aID7UlIQa6UXcpoL?si=f044bfcb63484963&fbclid=IwAR2BD3ErRqDBJmIwGs-EnXyObinFLiH_Q85VIHTBw6enoh4AGlQZFAxOKjg&nd=1

Hozzáfűzés a cikkhez a bejegyzés végén!

Kevés ártalmasabb jelenség van a mai magyar médiában Puzsér Róbertnél.

A kiváló verbális képességekkel megáldott megmondóember – társai segítségével – naponta megácsolja a tudatlanság és a rosszindulat akasztófáját, hogy aztán a „nekünk, értelmiségieknek jogunk van ítélkezni!” zászlaja alatt gyülekező frusztrált társadalmi réteg éljenzése közepette rituális karaktergyilkosságokat hajtson végre. Bármit mondhat, hisz hallgatóit ugyanúgy nem zavarja az igazság, mint őt, a produkciónak nem része a felkészültség és a tényszerűség, sokkal inkább a társadalomban eluralkodó neurotikus gyűlölködés legalizálása: ha a diplomás Puzsér így beszél és gondolkodik, akkor nekem is igazam van, amikor nincs bennem semmi emelkedettség, amikor csak a rosszat látom mindenkiben, amikor mindenféle hozzáértés nélkül hozzászólok és ítélkezem.

Habár Puzsér bölcsész, kiváló érzékkel vette észre, milyen sok pénzt lehet keresni az aljassággal, ha azt az átlagosnál értelmesebb módon tudja kifejezni. Napról napra kínálja nagyképűségbe csomagolt mérgező gyűlöletkapszuláit mindazoknak, akik nem találnak tiszteletreméltót magukban, ezért képtelenek mások tiszteletére. Mivel ő maga nem tudja a szeretet nyugvópontjára navigálni saját életét, a bántással és a gyűlölettel kereskedik. Valójában abból csinál médiakarriert, ami ellen folyamatosan ágál: az igénytelenségből és aljasságból. A politikai közélet az MSZP 2002-es gyűlöletkampánya óta ebben a mocsokban fetreng, és képtelen kikecmeregni belőle. Puzsérral most megkaptuk ennek a hétköznapi, „házmester”-verzióját. A pöffeszkedő tudatlanság, a másik ember méltóságának öncélú megtámadása, a tét nélküli hülyeséget beszélés bajnokaként állítja ki számláit, miután elvetette az igénytelenség és a megvetés magjait.

Az általa oly sokszor bírált RTL Klubhoz hasonlóan behazudja magát az amúgy is sérült lelkekbe, mindazon negatív/destruktív gondolatiságokat és ösztönösségeket felerősítve, melyekről mindannyian tudjuk, jobb lenne minél inkább takarékra állítani magunkban. Miközben ízléstelenül alázza Havasi Balázst és közönségét amiatt, hogy a valódi érték helyett csak a felszínt kapargatják, ő maga még Havasinál is felkészületlenebb és amatőrebb minden témában (a mozit kivéve), és még Havasinál is inkább a felkészületlen, igénytelen, de magukat sokra tartó emberekből él. Napi szinten tornázza le az „értelmiségi” szó jelentését a béka feneke alá, minden egyéni és társadalmi felelősséget ropogós bankókra váltó attitűdjével.

Persze, miért ne csinálná, ha jól megél belőle?! Szíve joga, ha nem talált ennél értelmesebb munkát, keresse ezzel a kenyerét. Elvégre rá is igaz a mondás: még mindig jobb, mintha kábítószert árulna...

Nna, de amiért most írok, az csak részben Puzsér személye, sokkal inkább az ismét felemlegetett Mága Zoltán jelenség (Sznobjektív 79. adás).

Az egy dolog, hogy Puzsér – és beszélgetőtársa – egy kalap alá veszi Mágát Havasi Balázzsal és Csűri Lajossal (alias Edvin Marton), azt állítva, hogy koncertjeiken nevetséges módon összeválogatott „gálaműsort” adnak, mindenféle stílusok slágerszámaival szórakoztatva a „pénzes prolikat”. Ebből látszik, hogy valójában fogalma sincs, mit csinál Havasi. Ha csak egy koncertjén járt volna, tudná, hogy ott kizárólag saját szerzeményeket játszanak, és a közönség azt hallgatja meg, miként öltözteti más-más zenei ruhába ugyanazt a dögunalmas szekvenciát a zseniális Pejtsik Péter. De mindegy, Puzsér közönségét a hozzánemértés és a hülyeséget beszélés kicsit sem zavarja, a lényeg a pöffeszkedő értelmiségi attitűd, a fellengzős ítélkezés, a másik ember felett aratott talmi médiagyőzelem.

De vissza Mágához, akivel kapcsolatban balliberális értelmiségi körökben az utóbbi évek egyik visszatérő témája, hogy a budösbunkó Orbán – aki azt se’ tudja, mi fán terem a kultúra – ránk szabadította ezt a szégyent. Ehhez a kórushoz csatlakozott most Puzsér is, meghúzva az Orbán-Mága-cigányság aranyháromszög kontúrjait.

Nos, csendben szeretném megjegyezni, hogy Mága Zoltánból egy Demszky Gábor nevű úriember csinált sztárelőadót. Emlékszem, az egész zenei élet azon röhögött, hogy a Tháliában – Demszky polgármester úr anyagi támogatásával – megtartott lemezbemutató koncertjén a művész úr kiejtette a vonót a kezéből, de a zene ugyanúgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. És az első sorban, Demszky mellett ülő „húdekulturált” balliberálisok is úgy tapsoltak, mintha mi sem történt volna. Persze, tudtuk, hogy kamu az egész produkció, azt is tudtuk, ki hegedülte fel Mága helyett a szólókat, csak azt nem tudtuk, minderre ki ad pénzt. Aztán kiderült: Demszky Gábor finanszírozza Mága művész úr nagyszerű teljesítményét, és mindössze annyit kér cserébe, hogy a Mága show-nak legyen fellépője az éppen aktuális felesége is.

Koncerteztek is a művészek idehaza és szerte-szét a világban az adófizetők pénzén, a balliberális értelmiség tapsviharának közepette. Az már csak Mága Zoltán taktikai érzékét dicséri, hogy 2010 után képes volt megtalálni balliberális pénzen felhizlalt produkciója útját a Fidesz-kormány irányába is.

Mindennek persze, nincs semmilyen tanulsága. A ballibek holnap is Orbán nyakába varrják Mága Zoltánt, Puzsér pedig holnap is fellép a pódiumra, és a tőle megszokott felkészületlenséggel mond hülyeségeket, miközben közönsége elalél a gyönyörtől, hogy végre, mi, értelmiségiek fújjuk a passzát szelet. Mága pedig hegedül tovább...

Hozzáfűzés: egy lenti kommentben valaki jelezte, hogy Puzsér nem a médiamunkásságából él, egy jól menő családi vállalkozás biztosítja számára az egzisztenciát. Amennyiben ez így van (sajnos, erről nem találtam információt), az anyagi érdekeltségre vonatkozó megállapításom nem állja meg a helyét, és elnézést kérek érte! 

Ebben az esetben nem a pénz játszik szerepet abban, hogy a sok műsor miatt nincs ideje felkészülni, hanem saját szobrának mihamarabbi felépítése iránti vágya.

1. Nem gondolom annyira fontosak a gondolataimat, hogy amiatt akár csak egy embernek is érdemes lenne mérgelődnie. 

2. Így ötvenhez érve, gondoltam, néhány dolgot megosztok azokkal, akik szívesen elolvassák a szösszeneteimet.

3. Januárban indítottam (újra) a Művészember Blogot.

4. Első bejegyzéseim olvasottsága 2500-1800 között voltak.

5. Aztán valami történt. Az olvasottságot mutató számláló "beragadt".

6. Először 150 körül volt a beragadás. Gondoltam, kipróbálom, mi van, ha a bejegyzés napján többször is kiteszem a FB oldalamra a linket.

7. Meg is lett az eredménye: még lejjebb ment a mutató.

8. Legutóbbi bejegyzésemet negyvennégyen olvasták el.

9. Azért szép az előadóművészi pálya, mert a közönség egyből visszajelez, és tudható, mennyire tetszik a produkció.

10. Azzal a bizonyos színészképző egyetemmel kapcsolatos bejegyzésem óta vesztettem 2400 olvasót - azaz az olvasók 98%-át. Egyértelmű a visszajelzés: rosszakat írok, senki nem akarja elolvasni.

11. Hallani olyanról, hogy ennek a közösségi médiának az urai drasztikusan lecsökkentik egy-egy oldal elérését. De ez csak szóbeszéd. Tudom, nekem kell jobban igyekezni, hogy újra sokan el akarják olvasni a gondolataimat, és akkor a számláló nem áll meg 44-nél, hanem ismét eléri majd akár a 150-et is.

12. De addig is, ti, akik látjátok a bejegyzéseimet, még értesültök róla, ha megjelenik valami a Művészember Blogon.

Üdv: Gyuri

(Igyekeztem minden olyan szót kihagyni, ami csípheti a tudjátokkik szemét. Meglátjuk, mi lesz.)

Szőnyi Olga tulajdonában volt az 1980-as évek közepén.

Értéke 17 millió USD – mai áron kb. ötmilliárd Ft – volt.

Lássuk, miként érhet ennyit egy kotta! 

A történet két szálon fut.

Első szál

1972-ben egy magyar titkosszolgálati csoport által vezetett gazdasági lobbi eléri, hogy a hazai termelő gyárak ne folytathassanak külkereskedelmi tevékenységet, azt csak a titkosszolgálatok által felügyelt „IMPEX”-cégek tehessék.

Az impexes titkosszolgálati csoport azt is eléri, hogy ezek a cégek nyugati országokban vegyesvállalatokat hozhassanak létre ottani társtulajdonosokkal, mely cégek – és az általuk alapított újabb és újabb leányvállalatok – ettől kezdve kívül esnek a magyar kormány felügyeletén.

Az egyik ilyen impex az ásványi anyagokkal foglalkozó Mineralimpex, melynek vezetője egy bizonyos Russay József, aki előbb az ÁVH, majd a BM ügynöke volt. Élve az új szabályozás adta lehetőséggel Russay egy bizonyos Heinrich Korzil – korábbi SS tiszt, de most már CIA ügynök – bevonásával létrehozza a Mineralimpex osztrák leányvállalatát, a Mineralkontort. A kommunista-náci-CIA kooperációval létrejött cég működési volumenét jelzi, hogy bekerül Ausztria harminc legnagyobb vállalata közé.

Második szál

1979-ben az USA kereskedelmi embargót vezet be Iránnal szemben. A baj csak az, hogy az iráni olajra az amerikai gazdaságnak továbbra is szüksége van, így meg kell oldani, hogy az valahogy megérkezzen az USA-ba.

A szálak összeérnek

Az egyik legnagyobb amerikai olajvállalat, a Fibro megállapodik a Mineralkontor osztrák leányvállalattal, hogy világpiaci áron tőle fog a továbbiakban olajat vásárolni. A Mineralkontor pedig megállapodik a magyar anyacéggel, hogy az Iránból OPEC áron olajat vásárol, amit továbbad az osztrák cégnek. A probléma csak az, hogy a magyarok által Iránnak fizetett OPEC ár 10%-kal magasabb volt az olaj világpiaci áránál – amennyit az amerikaiak kifizettek az osztrák leányvállalatnak. Tehát a Mineralimpex minden száz dolláron tíz dollárt bukott. Illetve nem a Mineralimpex, hanem a magyar emberek, akiknek a pénzéből a költségvetés az irdatlan összeget 1980 és 1989 között folyamatosan kifizette Iránnak.

És miközben a magyar költségvetés iszonyat összeget bukott az üzleten, volt két ember, aki nagyot kaszált: az osztrák Mineralkontor két tulajdonosa, Russay József (50%) és Heinrich Korzil (50%). Az amerikaiaktól kapott részesedésük minden üzletből – annak nagyságától függően – 1-2 szálakék között volt. 

Egészen 1986-ig minden rendben ment, amikor is Russay József elhunyt. Végrendeletében mindent feleségére, Szőnyi Olga operaénekesnőre, és fiára hagyott. Az özvegy szeretett volna hozzájutni örökségéhez, de a hivatalos szervek ebben megakadályozták, így pert indított, mely egészen addig tartott, míg ügyvédje „véletlen” baleset következtében elhunyt. Ekkor az özvegy úgy döntött, fontosabb az élete, mint az örökség.

Na, de hol van Russay József öröksége, és az mekkora összegre rúg?

A kémelhárítás akciócsoportot állít fel, melynek feladata a világ minden részén felderíteni Russay bankszámláit, széfjeit, és megszerezni a vagyont. Bécsben, Svájcban, Lichtensteinben találnak rá a széfekre, de ugye, ezek felnyitásához szükség lenne a megfelelő kódokra. És a kódokat hol találják meg a titkosszolgálat emberei?

Russay József operaénekesnő feleségének egyik partitúrájába beírva! :-)

Ezekkel a kódokkal már hozzá tudnak férni a széfekhez, melyekben ezüstöt, aranyat, gyémántot, irdatlan mennyiségű készpénzt, részvényeket, valamint további széfkulcsokat találnak. Három évig tart, amíg Russay magánvagyonát összegereblyézik a titkosszolgálat emberei, és a megtalált értéket elhelyezik egy bécsi bankban. 1989-ben megszületik az összesítő jelentés, mely szerint:

• Russay József fellelhető magánvagyona 17 millió USD, de ebben nincsenek benne a nem könnyen forintosítható részvények és cégek értékei.
• Russay osztrák partnerénél – aki a cég másik 50%-át birtokolja – ugyanekkora összeg van.
• Az 1980-1986 között történt amerikai olajtranzit ügyleten a magyar költségvetés az 1989. évi költségvetési hiány 20%-ának megfelelő összeget bukott (3,7 milliárd Ft).
• Az osztrák Mineralkontornak az amerikaiak által fizetett összegből soha, egyetlen fillér sem került az anyacéghez - ilyen módon a magyar népgazdaságba -, mivel abból Russay és Korzil az osztrák vegyesvállalat alaptőkéjét emelte.
• Russay megtalált vagyonából összesen 70 millió Ft érkezett meg Magyarországra, a többi máshol landolt.
• A nyomozás három éve alatt (86-89 között) a Mineralimpexből újabb 2,5 milliárd Ft tűnt el, melyet képtelenség megtalálni. (A léptékek érzékeltetéséhez: 1989-ben bruttó tízezer Ft volt az átlagkereset, ma 400.000Ft. Az akkori 2,5 milliárd Ft ma kb. 100 milliárdot jelent.)
• Russay József halála után 1986 és 1989 között Tóth József lett a Mineralimpex vezetője, és egészen 1989-ig folytatta az amerikaiakkal való „kereskedést”. Vezetésével mai áron újabb 50 milliárd Ft-nyi összeget bukott a nemzetgazdaság amerikai testvéreink olajjal való ellátása, és kommunista ügynökeink gazdagodása közben.

Ez volt a múlt. És mi a jelen?

Tóth József számára mind a szovjet (orosz), mind az amerikai fél érinthetetlenséget biztosít a mai napig. Soha nem kellett felelnie tetteiért, az olajbiznisz egyik meghatározó alakjaként 2012-ben az egyik leggazdagabb magyar volt, 19,9 milliárd Ft-os magánvagyonával. Jelenleg Siófok díszpolgáraként éli nyugdíjas éveit.

Ezzel az írással arra szerettem volna rámutatni, hogy:

1. Egyáltalán nem igaz, hogy a magyar társadalom a Kádár-rendszer alatt nem termelte meg a saját fogyasztását, és ezért adósodott el az ország. Magyarország polgárai a saját fogyasztásukon túl egy szűk titkosszolgálati érdekcsoport felfoghatatlan meggazdagodását, valamint a titkos amerikai olajszállítmányokat is finanszírozták. Csak ez az egy „impex-üzlet” tíz év alatt százmilliárdokba került a magyar gazdaságnak.
2. Ezekről a tényekről közgazdászaink zömének fogalma sincs, mivel ezeket csak titkosított, illetve nemrégen nyilvánosságra hozott iratokban lehet megtalálni.
3. Szükséges, hogy a közgazdászok, oknyomozó újságírók elkezdjék a munkát, és az új tények ismeretében értékeljék át a teljes rendszerváltáskori gazdasági dogmát, visszaadva a megnyomorított magyar nemzet becsületét, melynek tagjai nem csak a kommunista gazemberek vagyonáért dolgoztak meg, de pl. azért is, hogy a „halálos ellenség” USA el legyen látva olajjal.
4. Amikor megjelenik a 100 leggazdagabb magyar listája, jó, ha tudjuk: az abban bemutatott vagyonok nevetségesek ahhoz képest, amit a kommunista deep state a fenti módon 1980-1989 között kilopott az országból.
5. Egy angol bankárcsoport számításai szerint 1980-2010 között összesen 242 milliárd USD-t menekítettek offshore számlára Magyarországról. Ezek a pénzek nem tűntek el, ma is gazdáikat szolgálják, politikai leképeződésük pedig a magyar balliberális oldal, Gyurcsány Ferenc vezetésével. Gyurcsány Ferenc anyósa, Apró Piroska a külügyminisztérium és Fekete János munkatársaként az egyik vezéralakja volt az impex-cégek működtetésének.
6. Arról, hogy miért volt fontos a rendszernek az országot kifosztó impex cégek létrehozása, valamint még sok egyéb érdekes, idevágó dologról olvashattok Borvendég Zsuzsanna „A hálózat pénze” című könyvében.
7. Orbán Viktor ezzel a deep state-tel vette fel a harcot 2010-ben. 2022-ben az ellopott 242 milliárd dollár nem látható kommunista gyökerű tulajdonosai feszülnek szembe a magyar kormánnyal. Az eredmény tőlünk függ...

És végül: ugye, hogy az igazi művészet képes valóban önmagán túlmutató értéket hordozni! :-)

Azzal fejezi be Bódis András Válaszonline-on megjelent cikkét, hogy „Adjátok vissza az országunkat!"

Jó vicc lenne, ha holnap kapna egy levelet, melyben a miniszterelnök megkérdezi tőle, milyen címre küldheti neki az országát, de sajnos, ennél sokkal szomorúbb a helyzet.

Az írás konklúziója:

"Egy oknyomozó újságírótól a dolgok kontextusba helyezését, háttérinformációk felmutatását várja az ember, melyek segítenek megérteni, mi miért történik ebben az országban."

"Világos, hogy esélyünk sincs legyőzni az egész Európát maga alá temető neomarxista-liberális gőzhengert, de a társadalom megfelelő tájékoztatása esetén el lehetne tolni ennek bekövetkeztét, illetve talán el lehetne kerülni az ehhez több helyen mesterségesen kiprovokált polgárháborút is."

"El kell köszönni az 1989-es „sikeres rendszerváltás” meséjétől. "

"Lehetetlen dolog, hogy miközben már a pártatlansággal kicsit sem vádolható Körösényi András is arról beszél, hogy Antall József munkáját megbénította a szavazók által ugyan leváltott, de gazdasági és médiahatalmát teljes egészében átmentő kommunista garnitúra, az újságírók helyett Schiffer Andrásnak kell behoznia a köztudatba ennek a deep state-nek a létezését. Véleményem szerint elvárható a nem kifejezetten balliberális újságíróktól, hogy végezzék el az ezzel kapcsolatos feltáró munkát, és ismertessék meg a társadalmat ezekkel az információkkal."

"Lehet Orbánnak üzenni, hogy adja vissza az országunkat, csak az a baj, hogy nem nála van. Ahhoz még sok csatát meg kell nyerni, és jó lenne, ha ehhez a küzdelemhez az újságírók is felzárkóznának!"

Az egész írás:

Az igazi problémát elfedi az a teljesen tétnélküli újságírás, melyet a klikkháború vívása közben képtelen meghaladni a szakma. A balliberális oldaltól nem kérhetjük számon a hamis történetmesélést, hiszen ez szolgálja tulajdonosaik érdekeit, de az, hogy a másik oldalon sem lép ki senki a rendszerváltáskor felépített, ma már nyilvánvalóan tarthatatlan narratívából, egyszerűen értehetetlen. Bódis András cikke semmit nem vállal, csak azt, hogy - mint máskor is - csokorba szed egy csomó információt, mely abba az irányba mutat, hogy Orbán Viktoron kell számonkérni a magyar nemzet szenvedéseit, mivel magánosítja a közvagyont. Ehhez azonban nem kell újságírónak lenni, ennyit egy zenész is meg tud tenni. Egy oknyomozó újságírótól a dolgok kontextusba helyezését, háttérinformációk felmutatását várja az ember, melyek segítenek megérteni, mi miért történik ebben az országban. 

Tudom, nem könnyű újságíróként meghozni egy olyan döntést, hogy egy-egy alapos cikk miatt a mainstream - azaz neomarxista - értelmiség megbélyegzi az embert, de lehet, hogy itt lenne az ideje áldozatot hozni a konzervatív oldali újságíróknak is a haza érdekében. Világos, hogy esélyünk sincs legyőzni az egész Európát maga alá temető neomarxista-liberális gőzhengert, de a társadalom megfelelő tájékoztatása esetén el lehetne tolni ennek bekövetkeztét, illetve talán el lehetne kerülni az ehhez több helyen mesterségesen kiprovokált polgárháborút is.

Ennek módja pedig a következő lenne:

1. Be kell fejezni a bulvárújságírást, mely a zsigeri mechanizmusokra épít. Aki felelősséget érez Magyarországért, kezdje el a valódi tájékoztatást, lényegi kérdések feldolgozásával bővítse a társadalom még olvasni képes és akaró rétegeinek tudását.
2. Ehhez a jelenleginél sokkal több információra van szüksége az újságíróknak, tehát kezdjék el továbbképezni magukat. Lehetetlen, hogy a legalapvetőbb információknak sincsenek birtokában sem a gazdasági, sem a politikai folyamatokat illetően, miközben a társadalmi felelősség azt követelné meg, hogy aki ilyen témákról ír, a legapróbb nüanszokkal is tisztában legyen. Az, hogy a sajtó negyedik hatalmi ággá vált, komoly felelősséggel jár, amihez tudást kell társtani. A feladat nem kicsi, hiszen napjaink történéseinek megértéséhez legalább negyven év eseményeit kell áttanulmányozniuk, úgy, hogy a mindent meghatározó gazdasági folyamatokról nem tudnak közgazdászainkkal beszélgetni, mivel zömüknek fogalma sincs róla. Ezek a folyamatok jelenleg csak célirányos kutatómunkával tárhatók fel, mivel a 2010-ig egyeduralkodó balliberális média által felépített narratívának egyáltalán nem része, az egyetemi oktatásban pedig még csak most kezd kialakulni az az intézményi háttér, melynek tananyagában helyet kaphat ennek feltárása.
3. El kell köszönni az 1989-es „sikeres rendszerváltás” meséjétől. Fel kell tárni, hogy semmilyen társadalmi felhatalmazása nem volt a rendszerváltást levezénylőknek, legnagyobb részük a kommunista titkosszolgálatok ügyködése révén kerül be a körbe (ami nem azt jelenti, hogy feltétlenül ügynök volt!), elfogadva az MSZMP azon feltételét, hogy a rendszerváltó tárgyalások titokban(!), a nyilvánosság kizárásával kell, hogy történjenek.
4. Be kell ismernie a rendszerváltó elitnek, hogy „benézték” az eseményeket. Legtöbbjük – Soros György külföldi ösztöndíjainak, valamint az akciót előkészítő ügynök-értelmiségnek köszönhetően – hosszú éveken keresztül arra lett kondicionálva, hogy a rendszerváltás legfontosabb alkotóeleme a „JOGÁLLAM” létrejötte, a „JOG” győzelme. S miközben nálunk „jogabb” állam nem létezett a rendszerváltás idejében, egyetlen országot sem loptak szét olyan mértékben, mint minket. Emellett máig ható katasztrófa, hogy a "JOG" érvényesülése mellett érintetlenül menthette át gazdasági és médiahatalmát az addigi kommunista garnitúra, és ezt a hatalmat 2010-ig háborítatlanul gyakorolta. Fájdalmas szembesülni ezzel a tragikus történelmi tévedéssel, de muszáj – és annál jobb, minél előbb történik meg.
5. Lehetetlen dolog, hogy miközben már a pártatlansággal kicsit sem vádolható Körösényi András is arról beszél, hogy Antall József munkáját megbénította a szavazók által ugyan leváltott, de gazdasági és médiahatalmát teljes egészében átmentő kommunista garnitúra, az újságírók helyett Schiffer Andrásnak kell behoznia a köztudatba ennek a deep state-nek a létezését. Véleményem szerint elvárható a nem kifejezetten balliberális újságíróktól, hogy végezzék el az ezzel kapcsolatos feltáró munkát, és ismertessék meg a társadalmat ezekkel az információkkal. Az ő feladatuk bemutatni a társadalom széles rétegei felé, hogy az 1980-2010 között ellopott és offshore számlákra kimenekített 242 milliárd USA dollár túlnyomó része a balliberális deep state tagjainak számláján van, melynek segítségével egészen 2010-ig – a választói akarattól teljesen függetlenül – ők gyakorolták a hatalmat.
6. Be kell mutatni, hogy az orbáni politika lényege ennek az iszonyatos tőkével rendelkező, 2010-ig a tejes médiát birtokló, egyetemeinket és kulturális intézményeinket behálózó deep state-nek az ellensúlyozása. Ez a küzdelem persze roppant egyenlőtlen, mivel a másik oldal anyagi lehetőségei kifogyhatatlanok, de amíg lehetőség van rá, küzdeni kell.
7. Meg kell értetni az ellenzéki szavazókkal, hogy nem Orbán Viktor tartja fogságban az országot, hanem Gyurcsány Ferenc az ellenzéket. Azért nem tudott létrejönni Orbán Viktor – demokráciákban amúgy szükséges – politikai alternatívája, mert a pártállami deep state által fenntartott sajtó egyszerűen nem engedte, hogy bárki más felépüljön. Aki megvizsgálja az elmúlt tíz év eseményeit, rá fog jönni: egyáltalán nem a társadalmi igénynek, hanem kizárólag a tendenciózusan működő balliberális médiának köszönhető, hogy a Gyurcsány vezette DK még egyáltalán létezik, sőt, a DK fogja nyerni az ellenzéki előválasztást – olyan fölénnyel, hogy mindegy, ki lesz a miniszterelnök. A valós hatalom Gyurcsány Ferenc kezében lesz. Rá kell mutatni, hogy Gyurcsány ennek az iszonyatos tőkével rendelkező deep state-nek az arca.
8. A valós, máig ható gazdasági folyamatok megértéséhez fel kell tárni az országot kifosztó Impex-cégek működését. Bár nagyon kevés irat áll rendelkezésre, a kutatómunka egy részét Borvendég Zsuzsanna, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója elvégezte, és a „Hálózat pénze” című könyvében meg is jelentette. Az, hogy ezt a könyvet a magyar újságírók nem dolgozták fel, és nem tudatosították a társadalomban, az az újságírói felelősség teljes elhárítását jelenti. Határozottan kérnünk kell, hogy mindazon újságírók, akik ezt megtehetik, tegyenek lépéseket a közelmúlt eseményeinek nyilvánosságra kerülése érdekében, mivel enélkül nincs érvényes narratívája a 2010 óta zajló folyamatoknak.

Ha a negyedik hatalmi ágat képviselő újságírók nem végzik el ezt a munkát, és nem adják át közérthetően az információkat, komoly felelősségük lesz a társadalom végzetes megosztottságában, és akár polgárháborúba sodródásában is. Jól látszik, hogy a balliberális deep state tagjainak semmi sem drága, ugyanúgy meg fogják szervezni a magyar BLM-et, mint az USA-ban, ugyanúgy semmibe fogják venni a jogot, a törvényt, az alkotmányt, ahogy kommunista elődeik tették anno. Lásd Márki-Zay Péter szavati: „Ha 2022-ben az ellenzék nyer, a 2010 óta meghozott kormányzati döntéseket nem az érvényben lévő alkotmány és jogrend alapján kell megítélni, hanem a 2010 előtt érvényben lévők alapján.”. Érezhető, sokkal nagyobb a tét annál, mint hogy oknyomozó újságíróink egyszerűen belekiabálják a médiatérbe, hogy „Adjátok vissza az országunkat!”. Ez így nem minőségi tartalom, hanem eredményes klikkvadászat.

És mindezt nem azért írtam, mert Orbán Viktor köreiben nincs etikátlanság, nincs lopás, méltatlanság. Azért írtam, mert a tét ennél sokkal nagyobb, és Schiffer András tejesen jól összefoglalta: 2022-ben Gyurcsány Ferenc vezetésével a kommunista időkben kialakult deep state csap össze a teljesen nyilvánosan működő, a sajtó által nyomonkövethető módon felépülő, a választói akartból hatalmat gyakorló Orbán-kormánnyal. Schiffer szerint ez egy végső ütközet lesz, ha Orbán nyer, vége a kommunista gyökerű deep state-nek. Ezt én teljes tévedésnek tartom, sőt, állítom, hogy már középtávon is felül fog kerekedni ez a hihetetlenül gátlástalan és erőszakos társaság, de amíg lehet, érdemes küzdeni ellene. Addig lesz keresztény kultúránk, amíg harcolni tudunk. Utána mindent elmos a BLM-Hungary.

Orbán Viktor választói megbízásából építi tizenegy éve az új hatalmi gépezetet, melynek feladata felszámolni, vagy legalábbis csökkenteni a roppant vagyont ellopó, soha, senki által meg nem választott, titokban működő pártállami deep state befolyását. Akinek ez tetszik, rá szavaz, akinek nem tetszik, nem szavaz rá, ez ilyen egyszerű. De a döntéshez mindenkinek járna a megfelelő információ, melyet a balliberális nyilvánosságtól nem várhatunk el - és egyelőre még a másik oldal sem akarja felvállalni a felelősségét, inkább Orbánnak üzenget... 

Lehet Orbánnak üzenni, hogy adja vissza az országunkat, csak az a baj, hogy nem nála van. Ahhoz még sok csatát meg kell nyerni, és jó lenne, ha ehhez a küzdelemhez az újságírók is felzárkóznának!

Szerintem...

Méghozzá kétszer is! Egyszer még fiatalságom idején, amikor jegyet vettem egy IBS-ben tartott műsorára, hogy megnézzem, ki is ez az ember. Többször nem vettem jegyet...

Illetve de, tegnapelőtt, hogy megnézhessem a Veiszer Alindával készült beszélgetését. 

Az írás konklúziója

1. "Veiszer Alinda az interjúban minimális kockázatot vállal, ezért minimális benne az előremutató és érvényes tartalom is."

2. "Ha tudjuk, hogy Demeter Szilárd már most többet tett a magyar kultúra érdekében, mint amennyit Vámos Miklós teljes életművével képes lesz hozzáadni, érthető a frusztráltság.

De még Vámos Miklósnak sem áll jól, ha ez vezérli őt. Dolgozzon tovább, szolgálja ki az övéi igényét, és nyugodjon bele, hogy vannak nála többre hivatott személyek, akik ugyanúgy nem tökéletesek, mint ahogy ő sem az.

Az összes többit kénytelenek vagyunk a kultúrharc számlájára írni, méghozzá egy olyan meccsen, ahol csak az egyik fél van a pályán, a másik a partvonalon kívülről kiabál. És az nem Demeter Szilárd..."

 Teljes verzió

(vigyázz, kb. hat perc :-)

Veiszer Alinda az interjúban minimális kockázatot vállal, ezért minimális benne az előremutató és érvényes tartalom is. Nem vonja kétségbe riportalanya narratíváját, nem teszi elé a mai magyar (és globális) társadalom teljesen másfajta problémáit, melyek már rég felülírták a néhai SZDSZ-gyökerű élményvilágot. Igyekszik jó fej lenni, asszisztál a lejárt szólamokhoz, és láthatóan jólesik neki, amikor aktuális megmondóembere belerúg egy-egy mai potentátba. Teljesen oké ez az egész, csak jegyezzük meg: a társadalomért jelenleg tenni akaró és tudó nemzedékek számára semmit nem ad, ha idejétmúlt narratívák képviselőit hallgatva morcosan összeráncoljuk a homlokunkat. Akiknek információra, rálátásra, a dolgok megértésére van szüksége – azaz leginkább a fiataloknak – azok semmit nem kapnak Alindától és vendégétől az önimádó, köldöknézős értelmiségi feelingen túl. Ezek a szellemi muníciók viszont a mai világban már lejárt szavatosságú termékek, melyekre maximum a neomarxista keltetőként működő egyetemeken van igény, ahol egyik safe space-ből a másikba támolyogva készül fel a fiatalság egy olyan világra, melyben a realitást felülírja a PC, így számukra nem marad más, mint a valódi életből emigrálni a balliberális média világába. (Lásd Vámos Miklós azon tézisét, mely szerint: „Nagyon hasznos, minden népnek nagyon jót tesz a keveredés.” – ami németül kb. úgy hangzik, hogy „Wir schaffen das!”)

A beszélgetés elején szó nélkül átlépjük, hogy Vámos Miklós édesapja az egyik legnagyobb kommunista gazember, Rajk László titkára volt, ő maga pedig a Kádár-diktatúra egyik legharcosabb propagandaegyüttesének (Gerillák) tagja.

Ez nem lenne baj, ha nem arról kérdezné Alinda, hogy „hogyan tudsz együtt élni azokkal, akik felelősek a te családod kiirtásáért”. A gyönyörű válaszfüzér végén elhangzik a megszívlelendő tanács: „A szolidaritás az a legfőbb eszme, amit mindig érvényesíteni kell”. Ez nagyon szép, csak egyszerűen nem igaz, ugyanis Vámos Miklós szolidáris megnyilvánulásai az elmúlt évtizedekben kizárólag olyan ügyekben jelentek meg, melyek a balliberális oldal által összeállított „érzékenység-kánon” lapjain szerepeltek. Más érzékenység számára nem létezik, akinek pedig mégis van, az egyszerűen még nem érte el a megfelelő értelmiségi szintet. Persze, igaza van Vámos Miklósnak, nem jó, ha a 21. században antiszemita hullámok jelennek meg, de ha egy kicsit is mai akart volna lenni ez a beszélgetés, meg kellett volna tudnunk, hogyan helyezi el Vámos a világban azt a tényt, hogy a valaha volt legvéresebb ideológia tömeggyilkos vezérének (Leninnek) tavaly szobrot emeltek Németországban ezzel a szöveggel kísérve: „Lenin világtörténelmi jelentőségű, kormeghaladó gondolkodó volt, a szabadság és demokrácia korai harcosa!”. Vagy esetleg érdemes lett volna a BLM őrület árnyékában kitérni arra, hogy napjainkban pont, hogy nem a zsidóságot „illik” utálni, hanem a fehér középosztályt, miközben a legüldözöttebb vallás a kereszténység lett. De nyugalom, a műsor nem a jövőnek, sőt, nem is a mának készül, hanem a múltnak, és oda ennyi pont elég.

Sajnálom, hogy Veiszer Alinda számára egyáltalán nem tét feltárni beszélgetőpartnere lelki rugóit napjaink érvényes témáiban, bőven elég, ha a begyakorolt egzisztenciális funkciók felszínre kerülnek – jelen esetben úgy, mint „holokauszt”, „gyilkos a magyar társadalom fele”, „zsidózás-cigányozás-magyarozás”, és a többi, még az SZDSZ-es időkből ismert téma.

A beszélgetés egyik bájos pontja, amikor elmondja, hogy Sorosnak mekkora szerepe volt a kommunizmus lebontásában, például azzal, hogy fénymásolókat adott kulturális intézményeknek. Mindig őszinte csodálattal nézem, hogy a semmiféle társadalmi felhatalmazással nem rendelkező, rendszerváltást levezénylő csapat tagjainak zöme – és holdudvaruk – mennyire képtelen szembenézni saját balekságával (illetve többük esetében tudatos nemzetrontó szerepével), mely a magyar társadalomra óriási szenvedést hozott. Ragaszkodnak az „ellenzéki mozgalom által megbuktatott szocializmus” meséjéhez, ahelyett, hogy beismernék a tényt: Soros és társai tökéletesen félrevezettek mindannyiunkat, mikor a rendszerváltás zászlajára a „jogállam” szót íratták fel a magyarsággal. Ugyanis miközben mi büszkék voltunk a vér nélküli rendszerváltásra – a JOG érvényesülése révén –, a kommunista elit a teljes gazdasági és médiahatalmát átmentette, és ezt a hatalmat egészen 2010-ig konstans és homogén módon gyakorolta is. (Talán elég csak annyit mondanom emlékeztetőül: 1980-2010 között 254 milliárd USD-t menekítettek hazánkból offshore számlákra.)

A mai fiatalok számára Soros nem nyújtott semmit, ők csak rácsodálkoznak, hogy lehet valaki annyira gátlástalan, hogy megpróbálja 20 milliárd USD fejében a teljes rendszerváltáskori magyar ipart megszerezni magának Antall Józseftől, majd a Gyurcsányi országpusztítástól és a világválságtól megroppant Magyarországot tiltott pénzügyi manőverrel tönkretenni. Egy érvényes műsorban a kérdező ilyenkor legalább kísérletet tesz kideríteni, vajon beszélgetőpartnere érdekből hangoztatja ezt a ma már vállalhatatlan „Sorosozást”, vagy tényleg elhiszi, amit mond.

A másik bájos sztori, amikor arról beszél Vámos Miklós, hogy olyan nincs, hogy valakit érdemtelenül befuttat a média, vagy egy politikai kurzus, hiszen kizárólag az olvasók döntenek ebben a kérdésben. És tényleg, látszik, hogy Vámos Miklós komolyan beszél...

A riportalany egyszer esik ki a szerepéből, de akkor sem a kérdező miatt, hanem mert egyszerűen zsigerből túltolja a Demeter-sztorit.

Veiszer Alinda igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha valami elképesztő kulturális érték lenne az eddigi Vámos-életmű, mely mennyiségre tényleg nem kevés, hiszen a hetvenes évek eleje óta jelennek meg írásai. Nem vitatom, hogy az „érzésből” író Vámos munkái sok olvasó számára nyújtanak tartalmas pillanatokat, de szeretném hozzátenni, hogy akinek több adatott saját sorsa „megéneklésénél”, aki a világ egy-egy szeletét megértve a kultúra eszközeivel képes továbbadni valami önmagán túlmutatót, az nem beszél úgy egy másik alkotóról, ahogy Vámos teszi. Látszik, hogy azok között szocializálódott, akik megszokták, csak nekik lehet véleményük, mert a másként gondolkodók vagy Recsken vannak, vagy szenet lapátolnak a vasútállomáson – de semmiképpen nem egyetemi katedrán, közintézmények élén, vagy a véleményformáló médiában. Ezeknek a figuráknak közös jellemzője, hogy nem tudnak mit kezdeni a velük szembehelyezkedőkkel, azt pedig végképp nem tudják elviselni, ha még cselekvési terük is van. Ebből a tőből fakad az a fedezet nélküli arcoskodás, amit itt láthatunk. Demeter Szilárd lenyikhajozása és lekezelő becsmérlése jól jelzi, hogy Vámos Miklós életútjából hiányzik a tanítás, a fejlesztés, az előrébb mozdítás élménye a művészet eszközével. Aki ugyanis megélte ezt, az azt is megtanulta, hogy nem beszélünk így alkotótársakról. Ez a vagdalkozás a középszer, és a politikai aktivista sajátja. 

Persze, ha tudjuk, hogy Demeter Szilárd már most többet tett a magyar kultúra érdekében, mint amennyit Vámos Miklós teljes életművével képes lesz hozzáadni, érthető a frusztráltság.

De még Vámos Miklósnak sem áll jól, ha ez vezérli őt. Dolgozzon tovább, szolgálja ki követői igényét, és nyugodjon bele, hogy vannak nála többre hivatott személyek, akik ugyanúgy nem tökéletesek, mint ahogy ő sem az.

Az összes többit kénytelenek vagyunk a kultúrharc számlájára írni, méghozzá egy olyan meccsen, ahol csak az egyik fél van a pályán, a másik a partvonalon kívülről kiabál. És az nem Demeter Szilárd...