Méghozzá kétszer is! Egyszer még fiatalságom idején, amikor jegyet vettem egy IBS-ben tartott műsorára, hogy megnézzem, ki is ez az ember. Többször nem vettem jegyet...

Illetve de, tegnapelőtt, hogy megnézhessem a Veiszer Alindával készült beszélgetését. 

Az írás konklúziója

1. "Veiszer Alinda az interjúban minimális kockázatot vállal, ezért minimális benne az előremutató és érvényes tartalom is."

2. "Ha tudjuk, hogy Demeter Szilárd már most többet tett a magyar kultúra érdekében, mint amennyit Vámos Miklós teljes életművével képes lesz hozzáadni, érthető a frusztráltság.

De még Vámos Miklósnak sem áll jól, ha ez vezérli őt. Dolgozzon tovább, szolgálja ki az övéi igényét, és nyugodjon bele, hogy vannak nála többre hivatott személyek, akik ugyanúgy nem tökéletesek, mint ahogy ő sem az.

Az összes többit kénytelenek vagyunk a kultúrharc számlájára írni, méghozzá egy olyan meccsen, ahol csak az egyik fél van a pályán, a másik a partvonalon kívülről kiabál. És az nem Demeter Szilárd..."

 Teljes verzió

(vigyázz, kb. hat perc :-)

Veiszer Alinda az interjúban minimális kockázatot vállal, ezért minimális benne az előremutató és érvényes tartalom is. Nem vonja kétségbe riportalanya narratíváját, nem teszi elé a mai magyar (és globális) társadalom teljesen másfajta problémáit, melyek már rég felülírták a néhai SZDSZ-gyökerű élményvilágot. Igyekszik jó fej lenni, asszisztál a lejárt szólamokhoz, és láthatóan jólesik neki, amikor aktuális megmondóembere belerúg egy-egy mai potentátba. Teljesen oké ez az egész, csak jegyezzük meg: a társadalomért jelenleg tenni akaró és tudó nemzedékek számára semmit nem ad, ha idejétmúlt narratívák képviselőit hallgatva morcosan összeráncoljuk a homlokunkat. Akiknek információra, rálátásra, a dolgok megértésére van szüksége – azaz leginkább a fiataloknak – azok semmit nem kapnak Alindától és vendégétől az önimádó, köldöknézős értelmiségi feelingen túl. Ezek a szellemi muníciók viszont a mai világban már lejárt szavatosságú termékek, melyekre maximum a neomarxista keltetőként működő egyetemeken van igény, ahol egyik safe space-ből a másikba támolyogva készül fel a fiatalság egy olyan világra, melyben a realitást felülírja a PC, így számukra nem marad más, mint a valódi életből emigrálni a balliberális média világába. (Lásd Vámos Miklós azon tézisét, mely szerint: „Nagyon hasznos, minden népnek nagyon jót tesz a keveredés.” – ami németül kb. úgy hangzik, hogy „Wir schaffen das!”)

A beszélgetés elején szó nélkül átlépjük, hogy Vámos Miklós édesapja az egyik legnagyobb kommunista gazember, Rajk László titkára volt, ő maga pedig a Kádár-diktatúra egyik legharcosabb propagandaegyüttesének (Gerillák) tagja.

Ez nem lenne baj, ha nem arról kérdezné Alinda, hogy „hogyan tudsz együtt élni azokkal, akik felelősek a te családod kiirtásáért”. A gyönyörű válaszfüzér végén elhangzik a megszívlelendő tanács: „A szolidaritás az a legfőbb eszme, amit mindig érvényesíteni kell”. Ez nagyon szép, csak egyszerűen nem igaz, ugyanis Vámos Miklós szolidáris megnyilvánulásai az elmúlt évtizedekben kizárólag olyan ügyekben jelentek meg, melyek a balliberális oldal által összeállított „érzékenység-kánon” lapjain szerepeltek. Más érzékenység számára nem létezik, akinek pedig mégis van, az egyszerűen még nem érte el a megfelelő értelmiségi szintet. Persze, igaza van Vámos Miklósnak, nem jó, ha a 21. században antiszemita hullámok jelennek meg, de ha egy kicsit is mai akart volna lenni ez a beszélgetés, meg kellett volna tudnunk, hogyan helyezi el Vámos a világban azt a tényt, hogy a valaha volt legvéresebb ideológia tömeggyilkos vezérének (Leninnek) tavaly szobrot emeltek Németországban ezzel a szöveggel kísérve: „Lenin világtörténelmi jelentőségű, kormeghaladó gondolkodó volt, a szabadság és demokrácia korai harcosa!”. Vagy esetleg érdemes lett volna a BLM őrület árnyékában kitérni arra, hogy napjainkban pont, hogy nem a zsidóságot „illik” utálni, hanem a fehér középosztályt, miközben a legüldözöttebb vallás a kereszténység lett. De nyugalom, a műsor nem a jövőnek, sőt, nem is a mának készül, hanem a múltnak, és oda ennyi pont elég.

Sajnálom, hogy Veiszer Alinda számára egyáltalán nem tét feltárni beszélgetőpartnere lelki rugóit napjaink érvényes témáiban, bőven elég, ha a begyakorolt egzisztenciális funkciók felszínre kerülnek – jelen esetben úgy, mint „holokauszt”, „gyilkos a magyar társadalom fele”, „zsidózás-cigányozás-magyarozás”, és a többi, még az SZDSZ-es időkből ismert téma.

A beszélgetés egyik bájos pontja, amikor elmondja, hogy Sorosnak mekkora szerepe volt a kommunizmus lebontásában, például azzal, hogy fénymásolókat adott kulturális intézményeknek. Mindig őszinte csodálattal nézem, hogy a semmiféle társadalmi felhatalmazással nem rendelkező, rendszerváltást levezénylő csapat tagjainak zöme – és holdudvaruk – mennyire képtelen szembenézni saját balekságával (illetve többük esetében tudatos nemzetrontó szerepével), mely a magyar társadalomra óriási szenvedést hozott. Ragaszkodnak az „ellenzéki mozgalom által megbuktatott szocializmus” meséjéhez, ahelyett, hogy beismernék a tényt: Soros és társai tökéletesen félrevezettek mindannyiunkat, mikor a rendszerváltás zászlajára a „jogállam” szót íratták fel a magyarsággal. Ugyanis miközben mi büszkék voltunk a vér nélküli rendszerváltásra – a JOG érvényesülése révén –, a kommunista elit a teljes gazdasági és médiahatalmát átmentette, és ezt a hatalmat egészen 2010-ig konstans és homogén módon gyakorolta is. (Talán elég csak annyit mondanom emlékeztetőül: 1980-2010 között 254 milliárd USD-t menekítettek hazánkból offshore számlákra.)

A mai fiatalok számára Soros nem nyújtott semmit, ők csak rácsodálkoznak, hogy lehet valaki annyira gátlástalan, hogy megpróbálja 20 milliárd USD fejében a teljes rendszerváltáskori magyar ipart megszerezni magának Antall Józseftől, majd a Gyurcsányi országpusztítástól és a világválságtól megroppant Magyarországot tiltott pénzügyi manőverrel tönkretenni. Egy érvényes műsorban a kérdező ilyenkor legalább kísérletet tesz kideríteni, vajon beszélgetőpartnere érdekből hangoztatja ezt a ma már vállalhatatlan „Sorosozást”, vagy tényleg elhiszi, amit mond.

A másik bájos sztori, amikor arról beszél Vámos Miklós, hogy olyan nincs, hogy valakit érdemtelenül befuttat a média, vagy egy politikai kurzus, hiszen kizárólag az olvasók döntenek ebben a kérdésben. És tényleg, látszik, hogy Vámos Miklós komolyan beszél...

A riportalany egyszer esik ki a szerepéből, de akkor sem a kérdező miatt, hanem mert egyszerűen zsigerből túltolja a Demeter-sztorit.

Veiszer Alinda igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha valami elképesztő kulturális érték lenne az eddigi Vámos-életmű, mely mennyiségre tényleg nem kevés, hiszen a hetvenes évek eleje óta jelennek meg írásai. Nem vitatom, hogy az „érzésből” író Vámos munkái sok olvasó számára nyújtanak tartalmas pillanatokat, de szeretném hozzátenni, hogy akinek több adatott saját sorsa „megéneklésénél”, aki a világ egy-egy szeletét megértve a kultúra eszközeivel képes továbbadni valami önmagán túlmutatót, az nem beszél úgy egy másik alkotóról, ahogy Vámos teszi. Látszik, hogy azok között szocializálódott, akik megszokták, csak nekik lehet véleményük, mert a másként gondolkodók vagy Recsken vannak, vagy szenet lapátolnak a vasútállomáson – de semmiképpen nem egyetemi katedrán, közintézmények élén, vagy a véleményformáló médiában. Ezeknek a figuráknak közös jellemzője, hogy nem tudnak mit kezdeni a velük szembehelyezkedőkkel, azt pedig végképp nem tudják elviselni, ha még cselekvési terük is van. Ebből a tőből fakad az a fedezet nélküli arcoskodás, amit itt láthatunk. Demeter Szilárd lenyikhajozása és lekezelő becsmérlése jól jelzi, hogy Vámos Miklós életútjából hiányzik a tanítás, a fejlesztés, az előrébb mozdítás élménye a művészet eszközével. Aki ugyanis megélte ezt, az azt is megtanulta, hogy nem beszélünk így alkotótársakról. Ez a vagdalkozás a középszer, és a politikai aktivista sajátja. 

Persze, ha tudjuk, hogy Demeter Szilárd már most többet tett a magyar kultúra érdekében, mint amennyit Vámos Miklós teljes életművével képes lesz hozzáadni, érthető a frusztráltság.

De még Vámos Miklósnak sem áll jól, ha ez vezérli őt. Dolgozzon tovább, szolgálja ki követői igényét, és nyugodjon bele, hogy vannak nála többre hivatott személyek, akik ugyanúgy nem tökéletesek, mint ahogy ő sem az.

Az összes többit kénytelenek vagyunk a kultúrharc számlájára írni, méghozzá egy olyan meccsen, ahol csak az egyik fél van a pályán, a másik a partvonalon kívülről kiabál. És az nem Demeter Szilárd...