Tanulságok a Magyarságkutató Intézet „A pozsonyi csata” című filmje kapcsán.

Fáy Miklós munkásságának kezdete óta megtanulhattuk, milyen az, amikor hozzá nem értők élménybeszámolóit a média előlépteti kritikává. Egészen addig a kritikának voltak szabályai, amiből fakadóan a kritikának volt tisztessége és becsülete is. Azonban amikor színre lépett – és médiateret kapott – a hangoskodó dilettantizmus, a kritika elvesztette a becsületét.

A „Pozsonyi csata” című film médiavisszhangja ebbe a problémakörbe ágyazódik be, miközben segít megérteni nemzetünk megosztottágának egyik fő okát is.

A filmre reagáló első cikkek között volt Kolozsi Ádám Telexes írása, melynek rövid bevezetője azzal a szóval zárult, hogy „Kritika”. Ezután azonban nem kritika jött, hanem Kolozsi Ádám elvárásainak felsorolása és számonkérése a filmen, mely viszont deklaráltan nem akart azoknak megfelelni. Mindez gazdagon megspékelve Fáy Miklósos magasságokban repkedő gúnyos minősítésekkel és sértegetésekkel, mellyel – a nagy előd nyomában járva – magának a produkciónak a létét igyekszik illegitimmé tenni.  

Ugyan az alkotás készítői minden aspektusra kitérve elmondták, mit és miért gondoltak így bemutatni (lásd Baltavári Tamás Magyar Nemzetes interjúját), mégis, sorra születtek a „kritikák”, melyek önkényesen átkeretezték a sztorit: az alkotói szándékot teljesen figyelmen kívül hagyva átvonszolták a filmet az általuk képviselt látásmód mezőjébe, és mivel annak nem felelt meg, könyörtelenül földbe döngölték a produkciót.

Nos, ez így nem kritika, hanem önkényeskedés, mellyel demonstrálják a szerzők, tök mindegy, mi volt az alkotói szándék, majd ők megmondják, mi lehet egyáltalán alkotói szándék. Tehát az alkotó szabadságát felülírja a Narratíva Engedélyező Rendőrség állásfoglalása, hogy egy alkotói akarat egyáltalán létezhet-e. Ha a döntés „nem”, akkor pusztuljon mind az alkotó, mind a műve.

Ezzel szemben a kritika a kifejezett alkotói szándék megvalósulását veszi górcső alá, abban a keretben, melybe azt az alkotók szánták. Soha nem az a kérdés, hogy a kritikus ízlésének és véleményének megfelel-e a produkció, hanem hogy a kitűzött alkotói szándék mennyire jól valósul meg. Az alkotás eredménye önmagában kell, hogy érvényes legyen, az alkotó szándéka szerinti irányba mutatva. Ha ezt eléri, akkor az alkotás jó, ha nem, akkor az alkotás nem jó. Ilyen egyszerű dolog a kritika.

Persze, magát az alkotói szándékot is vizsgálat tárgyává lehet tenni, de az nem kritikai kérdés, hanem sok tényező együttes megvizsgálása, mely teljesen leválasztandó a produkció milyenségéről. A filmre reagálók ezt a vitát igyekeztek kikerülni és elhallgatni, amikor „kritika”-ként adták közre véleményüket, miközben tudjuk, hogy a legfontosabb törésvonal hol húzódik: az eddig ismert és évtizedek óta sulykolt történelemszemlélet mellett létezik egy másik történetmesélés is, melynek az alkotók szeretnének nagyobb teret adni. Miközben sorjáztak a gyártásban résztvevőket felkészületlennek és tehetségtelennek minősítő írások, valójában egyáltalán nem magáról a filmről volt szó, hanem annak a bizonyos másik narratívának a létjogosultságát igyekeztek kétségbe vonni. A kritizálók úgy mentek neki a filmnek, mintha tilos lenne az ő felfogásuktól és elvárásuktól független történetmesélés a pozsonyi csatáról. Azt a látszatot akarták kelteni, hogy kizárólag az ügyben felállított NER értelmezése lehet érvényes, minden más tévedés vagy baromság.

A film kapcsán a Magyarságkutató Intézet transzparensen felvállalta, hogy mítoszt épít egy rekonstruálhatatlan esemény köré. Joga van hozzá? Teljes mértékben. Joguk van azt a történelemszemléletet képviselni a filmben, ami szerintük helyes és kívánatos? Teljes mértékben.  Érvényes ilyen alkotással az emberek elé lépni? Igen. Legális dolog a nemzeti mítoszépítés ürügyén „lejtős” pályán morális előnyt adni a hazai csapatnak? Abszolút! A világon mindenhol ezt csinálják: a másik nép számára pusztulást jelentő küzdelmet hősi tettként mutatják be, ezzel hozzájárulva a nemzeti identitás kialakulásához és erősítéséhez. Egyetlen ilyen témájú film/könyv/színházi darab sem maradhatna talpon, ha azokat történészek véleménye alapján ítélné meg a közönség – éppen ezért nem is kérdezik meg a produkciókról a történészeket :-) Ami most néhányuknak láthatóan nagyon fáj. Fáj, mert nincsenek hozzászokva, hogy létezhet egy, az övékétől eltérő történetmesélés.

De ez van, 2021-et írunk, lassan magunk mögött hagyjuk a különböző megmondóközpontok kizárólagos jogát a „szabályos” történelmi narratívák meghatározására.

A "Pozsonyi csata" azért készült, hogy végre megkezdje a történetmesélést egy olyan eseményről, melyről a mi generációnk egy szót sem hallott az iskolában. Nyilvánvaló, hogy ez a történet a magyarok meséje, a magyarok nemzeti identitásának erősítését szolgálja, ezt a készítők nyíltan el is mondták. Éppen ezért azzal előállni, hogy ez történelmileg nem állja meg a helyét, kétszeres tévedés. Egyrészt azért, mert az alkotók is azt mondják, hogy nem a VALÓST, hanem az ELKÉPZELHETŐT akarták megmutatni. Másrészt azért, mert ha az alkotó ezt a történelemszemléletet tartja helyesnek, akkor az így van. Joga van hozzá, még akkor is, ha sok történész számára ez szentségtörésnek minősül (lásd még: Tarantino Becstelen brigantik filmjét:-).

Mivel a NER tagjai nem tudtak mit kezdeni ezzel a hihetetlen szabályszegéssel, nem is voltak képesek kritikát írni. Nem tudtak megszabadulni saját elvárásrendszerüktől és sértettségüktől, amiért a film nem kíván megfelelni nekik. A vehemens támadásban azután néhányan olyan igazságosztó pozícióba helyezték magukat, ami valójában már sokkal inkább pöffeszkedés.

Fodor Pál és Molnár Antal így írnak Mandineren megjelent cikkükben (Fodor az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, Molnár ugyanezen központ Történettudományi Intézetének igazgatója) :

„a kísérőzene vállaltan gagyi nemzeti rocknótájában annyi szamárságot hordanak össze, hogy 24 órán belül megszületik a paródiája, amelynek szövegét szinte lehetetlen az ugyanolyan zagyva eredetitől megkülönböztetni”.

Mielőtt rámutatnék az Urak Fáy Miklósnál is nyilvánvalóbb dilettantizmusára, szeretném kiemelni az általam eddig látott legsunyibb és legmegalázóbb két szót, mely bizonyítja a cikkírók valódi, de ki nem mondott célját, a másik legitimitásának megkérdőjelezését: „vállaltan gagyi”. Értjük, ugye?! A dal VÁLLALTAN GAGYI! Ez a következőt jelenti: a dal készítői büszkén vállalják, hogy gagyit csináltak. Vállalják, hogy akiknek ők zenét írtak, azoknak ott lenn, az igénytelenség sötétségében ez is jó lesz. Vállahatják a gagyit, mert akik ezt a filmet megnézik, azok „szellemi jobbágyok”, akik beérik ennyivel.

Én pedig szeretném megkérdezni: honnan ez a hihetetlen arrogáns nagyképűség az Akadémikus Urakban? Hogy a fenébe van az, hogy ilyen módon minősítenek egy zenei alkotócsoportot, és a közönségüket? Elhiszem, hogy az MTA-soknak fáj az övékétől merőben eltérő történelemszemlélet nagy nyilvánosság előtti bemutatása, de azért Uraim! Ezt nem a zenészeken kell leverni azzal, hogy kultúrkörökben vállalhatatlan módon, minden hozzáértés nélkül minősítjük őket a pályán kívülről, dilettánsként bekiabálva. Kikérem magamnak az összes zenész nevében ezt a fölényeskedő, ítélkező attitűdöt, és javaslom, hogy a jövőben kicsit kisebb vehemenciával és sokkal kisebb arccal szálljanak bele azokba, akik kiválóan végzik a dolgukat, sokak örömére. Mert, hogy valójában ez az attitűd a gagyi!

De a dühöngésen túl, az a véleményem, hogy ilyen nemtelen módon megalázni művészeket nem szokás, csak akkor, ha el akarjuk taposni őket. És itt érkezünk el a „Pozsonyi csata” című film kapcsán megjelent írások valódi mozgatórugójához: szó sincs kritikai attitűdről. Amiről itt szó van az egy másik szemlélet képviselőinek megsemmisítési szándéka. Mert, hogy 2021-ben tilos az övéktől eltérő narratívát felmutatni. Mert ez az ország az ő kulturális hűbérbirtokuk, ők rendelkeznek a társadalom lelki rezdüléseivel, ők plántálják el az igazat, és ők pusztítják ki a hamisat. Őszintén szólva, én teljesen felkészületlen vagyok az ilyenfajta arrogancia és felsőbbrendűség-tudat kezelésére, mert az én lelkemnek nincsenek ilyen polcai. Persze, ismerem ezt a hozzáállást, tizennyolc évig éltem ilyen rendszerben. Kommunizmusnak hívták, és a történelem leggyilkosabb diktatúrája volt...

És akkor pár szó a dalról, melyről ugye, Fodor és Molnár Urak az MTA dilettáns-tagozatának magasságaiból kinyilatkoztatták, hogy „a kísérőzene vállaltan gagyi nemzeti rocknóta...”, melynek szövege „zagyva”, amiben „annyi szamárságot hordanak össze, hogy 24 órán belül megszületik a paródiája”.

Ezzel szemben a dal se nem gagyi, se nem nemzeti, se nem rock.  

A zenei szövet mindannyiunk által jól ismert szakrális elemekből építkezik. Az akkordvilágot jellemzően gregorián alapok adják, míg a ritmikát sámándobok. Tóth Gabi dallama erre az alapra ülteti rá a mi fülünk számára „egzotikus” keleti motívumokat, és FankaDeli istenhitről szóló rap-je hozza a 21. századot. Nos, mint látjuk, ez kicsit sem „nemzeti” jelleg, hanem nagyon erősen szakrális. És a legkevésbé sem rock, hanem "nemzetek feletti" hangszerelésű etno-rap. Ahogy a filmben bemutatásra kerül a sokféle vallási irányzat keveredése, úgy hozza ezt a feelinget a dal is. Mert, hogy hozzáértő zenészek csinálták, megértve és magas színvonalon megvalósítva a feladatot. (Ennyit a vállaltan gagyiságról...)

A dal igen jól van felénekelve/rappelve, tejesen jól működik a kívánt hatásmechanizmus, habár szokatlan, és éppen ezért különösen nehéz feladata volt Tóth Gabinak. Nagyon tetszik FankaDeli soundja, jól van előadva, felvéve és megkeverve is, jól szól.

Nem állítom, hogy Bársony Bálint legerősebb oldala a zeneszerzés, de Elek Norbert segítségével teljesen jól működő, kifejező zenét hoztak össze, ami jól visszaadja a film lelkiségét. Az, hogy ez valakinek nem tetszik, nem von le semmit az értékéből, vagy a minőségéből.

A hangkép kapcsán csak annyit jegyeznék meg, hogy a sámándobok nekem kicsit magasra vannak keverve, így igazából nincs mélye a dalnak. Szerintem érdemes lett volna 80-100 Hz körül jól megtolni az alját, így a hallgatók sokkal jobban bevonódtak volna a transzcendens hangulatba.

A szöveg fő mondanivalója egy hitvallás Istenről, melybe sorba becsatlakoznak az ősi, vegyes hitvilág jelképei és cselekedetei születéstől a halálig. Semmiféle „zagyvaságot” nem vélek felfedezni benne, teljesen érthetően viszi végig a témát, szokatlanul magas színvonalon, a kínos ragrímek helyett rengeteg kifejezetten virtuóz megoldást alkalmazva. Az, hogy a dal nem érinti meg az MTA-s Urak szívét-lelkét, nem az alkotók hibája. Ők, most, elmentek egymás mellett, és kész. Arra bíztatok tehát mindenkit, ne higgyetek Fodor és Molnár Uraknak, ez nem egy gagyi nemzeti rock dal, hanem egy magas színvonalon megvalósított, szakrális etno-rap. Vállaltan jó!

Összefoglalva: amíg volt becsülete a kritikának, ilyen írások nem jelenhettek meg, mivel a szerkesztők visszaküldték, és felkérték az írót, hogy ne a vágyait és személyes elképzeléseit kérje számon a tőle független alkotótól, hanem azt vizsgálja meg, mennyire sikerült az alkotónak a saját maga által kitűzött célt elérni a produkciójával.

És akkor néhány szó a filmről. Engem lekötött, mert kultúremberként sem tudtam egy csomó mindent, amiről most érthető, és könnyen átélhető narratívát kaptam vizuálisan is. Pozitívnak tartom a kezdeményezést, és nagyon hasznosnak. Igen, tudom, hogy kb. Gát György Kis Vukjában láttunk utoljára ilyen mozgásokat, de azt is tudom, hogy ezt rendesen animálni kb. 4 év és 3 milliárd forint lett volna. A használt technológiát két perc alatt megszoktam, és teljesen bevonzott a film. Kifejezetten örülök annak a mértéktartásnak, amivel a Magyarságkutató Intézet kezeli a saját projektjét, és fontosabbnak tartja magának az ügynek – egy új nemzeti mítoszépítésnek – az elindítását, mint hogy a lehető legjobb módon legyen animálva a film. Ennek, és a folytatásoknak is helye van a kulturális palettán. Van persze néhány dolog, amit érdemes lenne újra gondolni. Pl. nem olyan jók azért a tájképek, hogy ilyen sokszor azokat kelljen néznünk, arról nem is beszélve, ha kevesebb lenne belőlük, a film hossza beleférne pont egy tanórába az általános iskolás gyerekeknek. És még egy csomó mindent lehetne említeni, de nem azért, hogy eltöröljük a filmet és alkotóit a föld színéről, hanem hogy a folytatás még jobb lehessen, segítve ezzel egy új nemzeti mítoszvilág felépülését.

És hogy mi legyen Narratíva Engedélyező Rendőrség tagjaival, akik felmutatták számunkra a kultúrharc legbrutálisabb változatát? Javaslom ennél sokkal nagyobb békességgel tudomásul venni, hogy 2021-et írunk. Az elmúlt tíz évben háromszor bizonyították be a szavazók, hogy az az eszme, az a szemlélet, és az a nemzet-tudat, melyet a film is erősíteni próbál, nagyon sokak lelkében él. Sokan kívánják és várják ezeket az impulzusokat, és egyre zavaróbb, ha kritikának álcázott, pöffeszkedő véleménycunamival próbálják elvitatni az ilyen megéléshez való jogot. Tudom, szokatlan egy bizonyos értelmiségi körnek, hogy a magyar emberek ezen csoportját is komolyan kell venni, kulturális és egyéb területeken is jogokat, lehetőségeket és élményeket kell számukra biztosítani, de szerintem itt lenne az ideje elhinni, hogy ez a helyzet: Magyarország egy részének a szíve ebbe az irányba húz. Semmi értelme nincs ebből kultúrharcot csinálni, egyszerűen el kéne fogadni, hogy 2010 után végre ezek az emberek is beléphettek a kultúrafogyasztás mezőjébe, megkapják a számukra fontos élményparkot, és használják, élvezik az általuk is befizetett adókból számukra létrehozott értékeket. Nincs gond, lehet ezen szörnyülködni, de ami jár, az jár. Ez a demokrácia lényege.

A felnövő generációknak pedig nem csak a nemválasztás lehetőségét kéne biztosítani, hanem a különböző történelmi „meséink” közötti választás lehetőségét is – amihez épp itt az ideje legyártani ezeket a filmeket.

Jó lenne, ha a kultúrát elkezdenénk az egymás elfogadásának területévé tenni, elismerve mindenki jogát ahhoz, amire szüksége van.

Szerintem...