A második, sokkal többre hivatott konzervatív-keresztény médiaprojekt bukott meg pár napja.

Az egykori mindennapi.hu fantasztikus szellemi potenciállal startolt Balavány György barátom irányításával, hogy aztán fékezés nélkül menjen falnak.

Gégény Istvánt is van szerencsém ismerni, sőt, barátomnak mondani, hiszen ő írta a Bolyki Brothers harmincéves működését bemutató könyvet. Az általa kitalált, semmiből felépített Szemlélek blog, majd „értékmagazin”, rögösebb úton talált rá a financiális megoldásra, de végül csak sikerült.

Azonban ez az együttműködés sem tartott sokáig, a Szemlélek a napokban befejezte működését. Szerencsére sikerült megakadályozni a kívülállókra nem tartozó belső viszályok nyilvánosságra kerülését - reméljük, ez így is marad - de attól még érződik, hol húzódik a valódi törésvonal.

Bennem pedig felmerül a kérdés: miért van az, hogy amikor a nyomasztó liberális médiatúlsúly szükségessé tenné a higgadt konzervatív-keresztény álláspont megjelenését, hiába van pénz-paripa-fegyver, pár éven belül a második projekt is megbukik.

Kétségkívül fontos egyezés, hogy mindkét projektet olyan újságírók vezették, akiknek nem volt módja szakmai értelemben vezetővé válni. Balavány György és Gégény István is a létra egy alsóbb fokáról száguldott a létra legfelső fokainak egyikére pillanatok alatt, így nem volt lehetőségük elsajátítani azokat a vezetői készségeket, melyek nagyobb biztonságba helyezhették volna őket, munkatársaikat, és az egész projektet. De bármekkora problémák is származzanak ebből, szerintem nem ez nyomta meg a projektek önmegsemmisítő gombját.

Az igazi problémát abban látom, hogy mindkét projekt vezetője katasztrofálisan félreértett valamit. Azt hitték, a betölteni kívánt médiatér a világ egy olyan része lehet, ahol igazságérzetük és helyzetértékelésük csalhatatlan iránytűként mutatja meg a feldolgozandó témákat, és azok feldolgozásának módját is.

A Szemlélekkel kapcsolatos meglátásom szerint a projektvezető belesodródott abba a helyzetbe, hogy közéleti és politikai kérdéseket a Biblia egy általa odaillőnek vélt tanítása alapján igyekezett megítélni, majd a „bűnösökön” számonkérni az elhajlást a Szent Igazságtól. Innen pedig már csak egy pici emberi megcsúszás kellett, hogy ehhez csatlakozzanak az olykor gúnyos és kioktató megszólalások is.

Tudom, hogy a Szemlélek célja a párbeszéd elősegítése volt, de egy fontos tényezőt nem vett figyelembe:  napjainkban ez a párbeszéd két igen jól elkülöníthető – azt is mondhatnánk: szembenálló – fél között zajlik, és ez kijelöl bizonyos mozgásteret mindenkinek, aki erre a csatatérre lép. A legfontosabb, hogy a média pártos, mivel a médiát finanszírozók érdekeit kell kiszolgálnia, akiknek alapvető célja, hogy a médiafogyasztók pártosak legyenek - ami egyébként nem mindig baj. Elmúltak már azok az idők, amikor a média informált, napjainkra az újságírótársadalom feladata a tulajdonosok szerinti narratíva legyártása és tálalása. Ez egy profi gépezet, amit a szakma régi motorosai már igen jól működtetnek. A téma valódi nagymesterei a magukat liberálisnak nevező médiamunkások, akik a „szabadság” szó összes aspektusát fennen hangoztatva brutális véleménydiktatúrát építenek. A rendszer annyira jól működik, hogy azon az oldalon már rég nincsenek Gégény Istvánok, akik rendszeresen pellengérre állítanák eszmetársaikat, kioktatnák vezetőiket, számonkérnék a felelősségvállalókat, vagy illetéktelenül felelősséggel terhelnének olyanokat, akiket nem kéne. Egy-egy kiszólás még megbocsájtható, de ennél többet senki nem mer tenni, mert úgy jár, mint a szegény színházigazgató, aki nem ment el a tüntetésre. A rendszer gyermekei elevenen tépik szét, akire a legkisebb gyanúja is vetül a másik oldal megértésének vagy elfogadásának.

Nos, ez az attitűd a konzervatív-keresztény oldal képviselőiből hiányzik, de most másodszor gondolkodom el azon, hogy valami ilyesmi azért csak jó lenne. Ha nincs belső érzék, ami pontosan jelezné, meddig szabad elmenni, talán jó lenne egy külső vészfék a rendszerben. Tudom, hogy ezt borzasztó lehet olvasni, mert a szólásszabadság/véleményszabadság/sajtószabadság és az összes többi szabadság korlátozásának tűnik, pedig nem az, hanem segítség. A saját pénzéből mindenki szóljon szabadon, véleményezzen, sajtózzon ahogy akar. Akinek viszont nincs rá pénze, az vegye már tudomásul, hogy tetszik-nem tetszik, muszáj odafigyelnie az általa vezetett projekt finanszírozójának véleményére. Ha nem tetszik, akkor pedig kéretik nem az egész projektet megbuktatni, hanem hátrébb lépni.

Odaát ez már tökéletesen működő automatizmus: a kommcsi sajtóhuszárok még anno megtanulták a leckét, de a határok olyan élesek, hogy még a legnyeglébb, fésületlen Telexes gyerekek is pontosan érzékelik azokat, és messze elkerülik.

Nálunk, keresztény-konzervatív oldalon ennek még nincs hagyománya, mivel érdemi sajtónk is csak kb. tíz éve van. Ugyanannyi ideig fog tartani minőségi médiát építeni, mint amíg a másik oldal építette a sajátját, ezzel nincs semmi baj. Az viszont nagy baj, ha a vezetők vakfoltja miatt olyan felületeket veszítünk el, mint a Szemlélek. Nem csak azért, mert valakiknek súlyos tíz- és százmilliói égnek el, hanem mert a társadalomnak óriási szüksége lenne valódi konzervatív hangokra, melyek megerősítik a hétköznapi embert abban: nincs egyedül a nézeteivel, még akkor sem, ha a média ezt akarja elhitetni vele.

Nem tudom, hogyan tovább, Szemlélek :-(  Gégény István rengeteg energiát és munkát fektetett bele, és - mivel ismerem őt, tudom - tiszta szívvel jót akart. És, bár egy idő után nem szívesen írtam a Szemlélekre, most azt mondom: remélem, az élet gurít még egy lehetőséget, és sikerül valami biztosabb lábakon állót, tartósabbat kimunkálni, amibe ha kell, szívesen részt is veszek.

Hajrá Gégény István, a vízió jó, a többit lehetőség van kijavítani!