Felhozta a FB oldalam Bródy János „Tűz van, babám!” című dalát, melyben fiatalságom egyik legnagyobb zenei hőse a tőle megszokott szellemességgel arról énekel, hogy az elmúlt évtizedekben „aki nem lopott, az nem nyert".
Jóságos bácsiként, bociszemekkel néz a kamerába, miközben kiosztja a mindenkori lopósokat, akik tönkretették ezt az országot, és ezt a népet: „attól koldul itt a nép, hogy aki nem lopott, az nem nyert”.
A dalban, persze sorra kerül a NER ostorozása is, kiegészítve azzal a soha el nem múló Bródys érzülettel, hogy „a szívünk mélyén él a remény, hogy lesz majd változás”.
Nem szeretnék belemenni Bródy János rendszerváltás előtti szerepébe, mivel a zenei életben lezajlott folyamatok feldolgozatlansága és elhazudása mindannyiunknak fájó pont, amit majd csak azután lehet helyesen értékelni, ha az érintett generáció már nem lesz közöttünk.
Viszont azt nagyon is tudjuk, hogy Bródy vajon a lopós nyertesek, vagy a nem lopós vesztesek között volt.
1995-ben járunk, amikor is a balliberális kormány meghirdeti a HUNGAROTON privatizációját. Egy darab komoly ajánlat érkezik, de az nem akárkitől: a Polygram nevű multinacionális cég – mely az akkori világ egyik legnagyobb iparági szereplője volt – 600 millió Ft-os ajánlatot tesz a magyar cégre. Az ajánlat komolyságát jelzi, hogy a Polygram pályázatának képviselője Hegedűs László, aki a Queentől kezdve az összes világsztárt Magyarországra hozta. Nála hitelesebb szakember ebben az országban nem csak akkor, de még utána pár évtizedik sem volt.
Tehát van egy Polygram-Hegedűs ajánlat 600 millióért, mindenki örül, hogy komoly, megbízható kézbe kerül – nem utolsó sorban rendes áron – a HUNGAROTON, amikor egyszercsak beesik egy másik pályázat is.
A pályázat benyújtója a „Magyar Művészek Konzorciuma”, melynek legismertebb tagjai: Bródy János, Presser Gábor, Koncz Zsuzsa, Kóbor János, valamint a Fotexes Várszegi Gábor. Bródy és Várszegi kapcsolata ekkor már több évtizedre nyúlik vissza, hiszen Bródy a szövegeit rendszeresen eladta a szövegírásban tehetségtelen Várszeginek, aki így lett szerzőként bejegyezve pl. egy csomó Omega dalban.
Itt azonban más módon működtek együtt: Bródyék Várszegi strómanjaiként, a ballib oldallal jóban lévő politikai kijáróemberekként elintézték, hogy a HUNGAROTONT ne a Polygram-Hegedűs duó kapja meg 600 millióért, hanem az ő társaságuk 250 millióért. Igen, 250 millióért, ami 350 millióval kevesebb a másik ajánlatnál. 350 millióval.
Persze, mindenki tudta, hogy az összeg rájuk eső részének zömét Várszegi adta kölcsön a művészeknek, és nem is kellett sokat várni az igazság pillanatára: röpke két év alatt a művészek tulajdonhányadának majdnem teljes egésze már Várszeginél volt.
Hát, így került a zenész-strómanok közreműködésével Várszegi Gábor kezére a HUNGAROTON, miközben 350 millió Ft-tal megrövidítették a magyar államkasszát – azaz minket. Azt pedig, ugye, nem illik megkérdezni Bródytól, mennyit hozott a konyhára neki az akció, hiszen ez magánügy.
Bródy Jánosnak abban igaza van, hogy „Aki nem lopott, az nem nyert”.
Tanulságos interjút készített Gulyás Márton Bige Lászlóval, mely feltárja egy átlagember számára elképzelhetetlen vagyonnal rendelkező privatizátor, és egy Soros György által fentartott politikai-közéleti figura gondolkodását.
Gulyás Márton a felszínt kapargatva igyekszik úgy tűnni, mint aki kemény kérdésekkel állítja szembe Bigét, miközben álnaívan rácsodálkozik az úriembert körbevevő politikai és gazdasági játszmákra, melyek jellege és volumene valójában eltörpül azokhoz képest, melyekben ő maga évek óta konspiráltan részt vesz a hazai közéletben (pl. legutóbb az SZFE-ügyben).
A rengeteg mellébeszélés és ködösítés függönyén azért néha átsejlik a valóság, így, ha lassan is, de egy óra alatt összegyűlik annyi információ, hogy érzékelni tudjuk a két ember valódi milyenségét.
Miután megtudjuk, hogy Bige László a két szép szeméért megkapta Horn Gyulától az ország egyik legnagyobb aranytojást tojó tyúkját, azt is képesek vagyunk elhinni, hogy Bige László egy politikától – és amúgy mindentől – távolálló magányos farkas. Nyilvánvaló, hogy 2009 január 21-én az MFB mindenféle politikai érdek nélkül döntött Bige számára 14,5 milliárd Ft hitel odaítéléséről, és két nappal később a balliberális kormány csupán jófejségből hozott olyan döntést, hogy Bigének semmiféle(!) biztosítékot nem kell nyújtania a hitel fedezetéül - habár az eredeti konstrukcióban a kormány jelzálogjogot jegyzett volna be Bige cégére. Ilyen mindannyiunkkal megesik, nincs itt semmi látnivaló :-)
Az, hogy „mindössze” háromszor finanszírozta baloldali jelöltek indulását választásokon, az szerinte, és a kérdező szerint is bagatell dolog, nincs itt semmi látnivaló. Pedig, ha teszem azt három egymást követő országgyűlési vagy önkormányzati választásról van szó, akkor Bige úr bizony tizenkét éven keresztül igyekezett a Horn-féle „jutalomért” cserébe aktívan belenyúlni a választások eredményébe. Az külön bájos, hogy Bige szerint senkinek semmi köze hozzá, hogy a saját pénzéből kit támogat – de ha ezt egy jobboldali kötődésű üzletember mondaná, másnap szétcincálná őt a sajtó, hogy a „magán” pénzét politikai kapcsolatainak köszönheti. De egy Gulyás-Bige beszélgetésen ez nem téma, spongyát rá.
A legszebb dolog azonban mégsem ez, hanem Bige oligarcha mivoltának kirajzolódása.
Gulyás Márton a megszokott anarchista metodikával kérdez rá a társadalomban tapasztalható egyenlőtlenségre, melyet Bige szerint a politikusok dolga lenne másfajta adórendszerrel kezelni, hiszen a politikusok állapítják meg az adókulcsokat, amit ő szabálykövető emberként el is fogad.
Szép és megható az a morális magaslat, ahonnan Gulyás Márton álságos együttérzéssel irányítja a figyelmet a gazdagok és szegények közötti különbségre, miközben fizetését attól az embertől kapja, aki először angol családok millióit tette földönfutóvá, majd ugyanezt megtette Ázsiában is több tízmillió emberrel, nemrég pedig az újkori magyar történelem legmagasabb pénzbüntetését szabták ki rá, mivel a 2010-es világválság idején tiltott pénzügyi manőverekkel igyekezett bedönteni az OTP Bankot, melynek több százezer magyar család is a részvényesei között van. De ez nem baj, mert a Partizán közönsége nem tájékozódni szeretne, hanem felvenni a mindennapi gyűlöletpatron begyújtásához szükséges üzemanyagot.
És amilyen tisztességről árulkodik a kérdés, ugyanaz a fajta „tisztesség” sejlik fel a válaszban. Az élet ugyanis lehetőséget adott Bigének, hogy bebizonyítsa, az adózással kapcsolatos véleményének van morális alapja. De sajnos nem sikerült megugrani a lécet.
Történt, hogy miután 4-5 év alatt kivett a cégéből harminc milliárd forintnyi osztalékot, amihez kb. 15 milliárdot még hozzákeresett a tőzsdén, ránézett az adótörvényre, és mit látott: évi 200 millió és 1,5 milliárd Ft közötti adót kéne befizetnie a földgázhasználat után. Ejnye, hát az mégsem járja, hogy miközben már csak 60 milliárd Ft készpénz van a cégben, ilyen hatalmas adóteher is nyomja az ő tisztességes vállát, úgyhogy inkább megkereste a Fradit, és – szavai szerint – „üzletet kötött”: nem vetik ki a cégére az adót, ő pedig cserébe támogatja néhány százmillióval a klubot. És lőn, az üzlet megköttetett.
Hát ennyit szerettem volna mondani a tisztességes, és kicsit sem oligarcha Bige Lászlóról, és a vele beszélgető, kicsit sem oligarcha által eltartott Gulyás Mártonról.
Történt, hogy néhány SZFE hallgató 2020. augusztus 11. és 14. között Nyári Szabadegyetemet szervezett, melynek egyik fontos célját így fogalmazták meg: „A hallgatóság célkitűzésként jelölte ki a reflektált emlékezetpolitikára való törekvést annak jegyében, hogy a jelenlegi intézményi rendszert vizsgálva megfogalmazhassák azokat az irányokat és értékeket, amik mellett kiállni szándékoznak.
Ha túljutunk a hűdebaromiraértelmiségivagyok lila ködön, azt látjuk, hogy a fiatalok meg szeretnék fogalmazni az intézményi rendszerhez – illetve annak átalakításához – kapcsolódó gondolataikat. Persze, emellett voltak még egyéb szakmai események, „demokratikus játszótér”, meg minden, melyek összességében az SZFE hallgatóinak kb. egyharmadát érdekelték.
Sokszor hallottuk, hogy a Szabadegyetemhez a rektornak semmi köze nem volt, azt kizárólag hallgatók szervezték, saját maguknak. Na de kik? Azt sajnos nem tudjuk, hiszen itt minden roppantul „bázisdemokratikusan” zajlott. Illetve csak majdnem minden.
A színfalak mögé Csernai Mihály, az SZFE akkori HÖK elnöke, és Ács Dániel, a 444 újságírója kalauzolnak minket.
Csernai Mihály minapi közlése szerint, „valakik azegyetemfoglalás előtt a diáklázadások dokumentálásának fontosságára hívták fel a közösség figyelmét.”
Így: „valakik”. Én pedig megkérdezném: ezek a „valakik” véletlenül nem ugyanazok, akik a Nyári Szabadegyetemre az oktatók mellé Gulyás Mártont és a szélsőséges „Miénk a város” csoport politikai aktivistáit hívták meg előadóknak?
A választ maga a HÖK elnök adja meg, aki - az egyetemi fiatalság tudta nélkül - szerződést kötött a Gulyás Márton vezette Partizánnal, hogy „dokumentumfilmben mutatják be az egyetemfoglalás történetét”. Ó, micsoda véletlen: a Szabadegyetem programját megszervező maroknyi diák (Csernai vezetésével), éppen Gulyás Mártonnal szerződik az események dokumentálására.
A bibi csak az, hogy Gulyás Márton politikai aktivista részvételét a projektben Csernai HÖK elnök elfelejtette közölni a bázisdemokratikusan megszervezett forradalmárokkal.
Ahogy fogalmaz: „Azt gondolom, hogy a film készítőivel (Gulyásékkal) közös felelősségünk, hogy a megvalósult egyetemfoglalás első napján (legkésőbb a másodikon) a Partizántól jelenlévő személy nem lett a fórum előtt bemutatva, és tisztázva, hogy ő nem, az egyébként is a Freeszfe közössége által készülő közösségi dokumentumfilm stábjának tagja, hanem a fórum értelmezése szerint külsős személy. Ennek a bemutatásnak a felelősségét szintén vállalom, hogy elmulasztottam.”
Ad 1. Ha én egyetemfoglaló lennék, úgy vágnám hátba szívlapáttal Csernait, hogy mindig emlékezzen: illik közölni azt a picinyke kis információt, hogy az én forradalmam egyik fontos résztvevője egy szélsőséges politikai mitugrász, és aktivista társai.
Ad 2. Csernai ugyanolyan sunyin magyarázza utólag a helyzetet, mint ahogy az egész akciót a háttérből Gulyásékkal végig manipulálták. A Partizán stábja csak „a fórum értelmezése szerint” számít külsős személynek. Amúgy nem, csak a „fórum értelmezése szerint”. Micsoda fickó ez a Csernai...
Ad 3. Csernai megfogalmazásából („a film készítőivel közös felelősségünk”) egyértelműen kiderül, téma volt a Partizánosokkal, hogy fel kéne fedni Gulyás Mártonék részvételét már a szervezkedés előkészületeitől, de úgy döntöttek, jobb, ha a lelkes forradalmárok nem tudnak sem a radikális balliberális aktivisták beszivárgásáról, sem a titokban kiválogatott – és legyünk biztosak benne: jól felkészített – SZFE-s csapatról, akiknek szereplésével Gulyás Mártonék az SZFE-s többség tudta és beleegyezése nélkül filmet forgattak.
Ács Dániel a 444-en március 25-én kelt cikkében elemzi Gulyás Márton és az SZFE-sek közötti balhét, amikor elkottyant egy fontos információt: „Hatala Noémi (a Partizán csatorna alkalmazottja) és stábja a hallgatók egy kis csoportját követte végig a nyári előkészületektől kezdve az egyetem elfoglalásán át a sokezres élőlánc megszervezéséig.”
Tehát a Partizán már a „nyári előkészületeknél” tudta, hogy forgatni kell, mert itt egyetemfoglalás lesz, és titokban ki is volt jelölve a hallgatók egy kis csoportja, akikkel nyomon követték az eseményeket. Tehát már akkor egyetemet akartak foglalni? De hiszen azt bázisdemokratikusan döntötték el a fiatalok a tanév indulásakor! Vagy esetleg mégsem? Vagy esetleg az is igaz, hogy augusztus végén volt egy bázisdemokratikus szavazás, melyen a hallgatók pont úgy döntöttek, hogy NEM csinálnak semmiféle egyetemfoglalást – aztán valakik mégis csináltak?
Illúzióromboló szálai ezek a történetnek, melyek felfedik, hogyan használta fel a lelkes fiatalokat politikai célokra a Gulyás Mártonék vezette aktivista csoport, akiknek jelenlétét az eseményekben Csernai elhallgatta a társai elől. Róluk csak egy szűk csoport tudott, akik közül senki nem „beszélt ki”, nem kottyantotta el, mi zajlik a héttérben. A csoportba tartozott a Nyári Szabadegyetem programját megszervezők egy része, a szabadegyetemen résztvevő politikai aktivisták, a jól kitalált – és eltitkolt – politikai manőver folyamatait kézben tartó egyetemi hallgatók, valamint azok a szintén titokban beszervezett egyetemisták, akik Gulyás Mártonék filmjének szereplői voltak.
Ez pedig akárhogyan is nézzük, egy jól felépített és fegyelmezetten működtetett konspirált akció, mely rátelepült az SZFE-s fiatalok mozgalmára. Miközben folyton azt hallhatta a közvélemény, hogy ez egy „mindenki egyenlő”, „bázisdemokratikus” mozgalom, kiderült, hogy voltak az egyenlőknél még sokkal egyenlőbbek, akik titkos akciókat hajtottak végre szegény, hülyének nézett és kihasznált társaik háta mögött.
Azt, hogy Hatala Noémi, a Partizán és a Miénk a város aktivistái kinek a pénzén vettek részt az akcióban, a különböző szolgálatoknak kéne kideríteni, és nem mellesleg, legközelebb egyszerűen megakadályozni, mivel szerintem nonszensz, ahogy Gulyás Márton és társai megtervezték és végigvitték ezt az ócska színjátékot az SZFE-n.
Szegény egyetemisták azt hitték, van egy saját sztorijuk, amibe beleélték magukat, legjobb tudásuk szerint végigcsinálták, aztán most borult a bili: már a Nyári Szabadegyetem is ennek a szellemi körnek a „terméke” volt, az intézményi átalakulás sztoriját ezért nem a minisztérium/fenntartó szakembereivel elemezték a diákok, hanem politikai aktivistákkal, akik egy hangos kisebbség támogatásával „rávezették” az egyetlen igaz és helyes útra a lelkes fiatalokat.
Zárójelben jegyzem meg: Upor László hozzáállását is minősíti, hogy egy szava nem volt ahhoz, hogy az intézményi átalakulás roppant fontos kérdéskörét az egyetemi hallgatóknak kizárólag balliberális oktatók, valamint a Miénk a város nevű anarchista csoport aktivistáinak vezetésével szervezték meg. Felelősségteljes rektora volt az intézménynek...
Hiába volt tehát saját megélésük és történetük az egyetemistáknak az SZFE kapcsán, arra rátelepült Gulyás Márton a titkos csapatával, és a napi politika színpadára ráncigálta a sztorijukat. Röviden: ellopták az SZFE-s fiatalok forradalmát, amiről titokban már a legelső naptól saját narratívájuk szerinti filmet is forgattak.
Nem állítom, hogy nagy dicsőség az SZFE elmúlt öt-hat éve. Egy sehol nem jegyzett egyetem, mely a legutolsó helyen áll a hazai felsőfokú művészeti oktatási intézmények rangsorában, azzal a tipikus, sokszor nárcisztikus, „Magyarországon világhírű” tanári karral és vezetéssel, mely képtelen volt az elmúlt évtizedben megérteni, hogy létjogosultsága van az övétől eltérő világnézetnek is.
De ettől még a fiataloknak joga lett volna tisztán megélni a fiatalságukat, minden értékes, és finomításra váró jellegével együtt. Ezt lopta el tőlük a Gulyás Márton és Csernai vezette politikai gerillaszervezet. És most, hogy ez világos lett, a fiatalok berágtak, és beintettek – ugyan úgy, ahogy a kormányzatnak is.
Nem kérnek a Partizán titkos emberekkel, titokban forgatott sztorijából, nem kérnek Csernai és szűkkörű csapata eltitkolt politikai játszmáiból, melyekhez eszközül használták őket. Sőt, ha van egy kis kurázsi bennük, napról-napra kielemzik az események menetét, és bemutatják, miként élősködtek rajtuk ezek a politikai vérszívók. Az a szerencse, hogy az eseményeket ők is felvették, így alkalomadtán be tudják mutatni, ők miként látták fiatalságuk – és talán életük – legnagyobb alakítását.
Szó sincs eltitkolni vágyott ivászatról, bulizásról, meg személyes jogokról: a FreeSZFE lelkes fiataljai most jöttek rá, hogy Csernai és Gulyás Márton politikai manőverei még annál is mocskosabbak, mint amit a másik oldalról el tudtak képzelni, és ahogy beintettek a kormánynak, most beintenek ezeknek az uraknak is. Talán még nem késő visszavenni a politikai aktivisták által ellopott forradalmukat, hogy nehogy az is 56’ sorsára jusson, és évtizedekig hallgatnunk kelljen az események ifjúkommunista verzióját.
A második, sokkal többre hivatott konzervatív-keresztény médiaprojekt bukott meg pár napja.
Az egykori mindennapi.hu fantasztikus szellemi potenciállal startolt Balavány György barátom irányításával, hogy aztán fékezés nélkül menjen falnak.
Gégény Istvánt is van szerencsém ismerni, sőt, barátomnak mondani, hiszen ő írta a Bolyki Brothers harmincéves működését bemutató könyvet. Az általa kitalált, semmiből felépített Szemlélek blog, majd „értékmagazin”, rögösebb úton talált rá a financiális megoldásra, de végül csak sikerült.
Azonban ez az együttműködés sem tartott sokáig, a Szemlélek a napokban befejezte működését. Szerencsére sikerült megakadályozni a kívülállókra nem tartozó belső viszályok nyilvánosságra kerülését - reméljük, ez így is marad - de attól még érződik, hol húzódik a valódi törésvonal.
Bennem pedig felmerül a kérdés: miért van az, hogy amikor a nyomasztó liberális médiatúlsúly szükségessé tenné a higgadt konzervatív-keresztény álláspont megjelenését, hiába van pénz-paripa-fegyver, pár éven belül a második projekt is megbukik.
Kétségkívül fontos egyezés, hogy mindkét projektet olyan újságírók vezették, akiknek nem volt módja szakmai értelemben vezetővé válni. Balavány György és Gégény István is a létra egy alsóbb fokáról száguldott a létra legfelső fokainak egyikére pillanatok alatt, így nem volt lehetőségük elsajátítani azokat a vezetői készségeket, melyek nagyobb biztonságba helyezhették volna őket, munkatársaikat, és az egész projektet. De bármekkora problémák is származzanak ebből, szerintem nem ez nyomta meg a projektek önmegsemmisítő gombját.
Az igazi problémát abban látom, hogy mindkét projekt vezetője katasztrofálisan félreértett valamit. Azt hitték, a betölteni kívánt médiatér a világ egy olyan része lehet, ahol igazságérzetük és helyzetértékelésük csalhatatlan iránytűként mutatja meg a feldolgozandó témákat, és azok feldolgozásának módját is.
A Szemlélekkel kapcsolatos meglátásom szerint a projektvezető belesodródott abba a helyzetbe, hogy közéleti és politikai kérdéseket a Biblia egy általa odaillőnek vélt tanítása alapján igyekezett megítélni, majd a „bűnösökön” számonkérni az elhajlást a Szent Igazságtól. Innen pedig már csak egy pici emberi megcsúszás kellett, hogy ehhez csatlakozzanak az olykor gúnyos és kioktató megszólalások is.
Tudom, hogy a Szemlélek célja a párbeszéd elősegítése volt, de egy fontos tényezőt nem vett figyelembe: napjainkban ez a párbeszéd két igen jól elkülöníthető – azt is mondhatnánk: szembenálló – fél között zajlik, és ez kijelöl bizonyos mozgásteret mindenkinek, aki erre a csatatérre lép. A legfontosabb, hogy a média pártos, mivel a médiát finanszírozók érdekeit kell kiszolgálnia, akiknek alapvető célja, hogy a médiafogyasztók pártosak legyenek - ami egyébként nem mindig baj. Elmúltak már azok az idők, amikor a média informált, napjainkra az újságírótársadalom feladata a tulajdonosok szerinti narratíva legyártása és tálalása. Ez egy profi gépezet, amit a szakma régi motorosai már igen jól működtetnek. A téma valódi nagymesterei a magukat liberálisnak nevező médiamunkások, akik a „szabadság” szó összes aspektusát fennen hangoztatva brutális véleménydiktatúrát építenek. A rendszer annyira jól működik, hogy azon az oldalon már rég nincsenek Gégény Istvánok, akik rendszeresen pellengérre állítanák eszmetársaikat, kioktatnák vezetőiket, számonkérnék a felelősségvállalókat, vagy illetéktelenül felelősséggel terhelnének olyanokat, akiket nem kéne. Egy-egy kiszólás még megbocsájtható, de ennél többet senki nem mer tenni, mert úgy jár, mint a szegény színházigazgató, aki nem ment el a tüntetésre. A rendszer gyermekei elevenen tépik szét, akire a legkisebb gyanúja is vetül a másik oldal megértésének vagy elfogadásának.
Nos, ez az attitűd a konzervatív-keresztény oldal képviselőiből hiányzik, de most másodszor gondolkodom el azon, hogy valami ilyesmi azért csak jó lenne. Ha nincs belső érzék, ami pontosan jelezné, meddig szabad elmenni, talán jó lenne egy külső vészfék a rendszerben. Tudom, hogy ezt borzasztó lehet olvasni, mert a szólásszabadság/véleményszabadság/sajtószabadság és az összes többi szabadság korlátozásának tűnik, pedig nem az, hanem segítség. A saját pénzéből mindenki szóljon szabadon, véleményezzen, sajtózzon ahogy akar. Akinek viszont nincs rá pénze, az vegye már tudomásul, hogy tetszik-nem tetszik, muszáj odafigyelnie az általa vezetett projekt finanszírozójának véleményére. Ha nem tetszik, akkor pedig kéretik nem az egész projektet megbuktatni, hanem hátrébb lépni.
Odaát ez már tökéletesen működő automatizmus: a kommcsi sajtóhuszárok még anno megtanulták a leckét, de a határok olyan élesek, hogy még a legnyeglébb, fésületlen Telexes gyerekek is pontosan érzékelik azokat, és messze elkerülik.
Nálunk, keresztény-konzervatív oldalon ennek még nincs hagyománya, mivel érdemi sajtónk is csak kb. tíz éve van. Ugyanannyi ideig fog tartani minőségi médiát építeni, mint amíg a másik oldal építette a sajátját, ezzel nincs semmi baj. Az viszont nagy baj, ha a vezetők vakfoltja miatt olyan felületeket veszítünk el, mint a Szemlélek. Nem csak azért, mert valakiknek súlyos tíz- és százmilliói égnek el, hanem mert a társadalomnak óriási szüksége lenne valódi konzervatív hangokra, melyek megerősítik a hétköznapi embert abban: nincs egyedül a nézeteivel, még akkor sem, ha a média ezt akarja elhitetni vele.
Nem tudom, hogyan tovább, Szemlélek :-( Gégény István rengeteg energiát és munkát fektetett bele, és - mivel ismerem őt, tudom - tiszta szívvel jót akart. És, bár egy idő után nem szívesen írtam a Szemlélekre, most azt mondom: remélem, az élet gurít még egy lehetőséget, és sikerül valami biztosabb lábakon állót, tartósabbat kimunkálni, amibe ha kell, szívesen részt is veszek.
Hajrá Gégény István, a vízió jó, a többit lehetőség van kijavítani!
Tanulságok a Magyarságkutató Intézet „A pozsonyi csata” című filmje kapcsán.
Fáy Miklós munkásságának kezdete óta megtanulhattuk, milyen az, amikor hozzá nem értők élménybeszámolóit a média előlépteti kritikává. Egészen addig a kritikának voltak szabályai, amiből fakadóan a kritikának volt tisztessége és becsülete is. Azonban amikor színre lépett – és médiateret kapott – a hangoskodó dilettantizmus, a kritika elvesztette a becsületét.
A „Pozsonyi csata” című film médiavisszhangja ebbe a problémakörbe ágyazódik be, miközben segít megérteni nemzetünk megosztottágának egyik fő okát is.
A filmre reagáló első cikkek között volt Kolozsi Ádám Telexes írása, melynek rövid bevezetője azzal a szóval zárult, hogy „Kritika”. Ezután azonban nem kritika jött, hanem Kolozsi Ádám elvárásainak felsorolása és számonkérése a filmen, mely viszont deklaráltan nem akart azoknak megfelelni. Mindez gazdagon megspékelve Fáy Miklósos magasságokban repkedő gúnyos minősítésekkel és sértegetésekkel, mellyel – a nagy előd nyomában járva – magának a produkciónak a létét igyekszik illegitimmé tenni.
Ugyan az alkotás készítői minden aspektusra kitérve elmondták, mit és miért gondoltak így bemutatni (lásd Baltavári Tamás Magyar Nemzetes interjúját), mégis, sorra születtek a „kritikák”, melyek önkényesen átkeretezték a sztorit: az alkotói szándékot teljesen figyelmen kívül hagyva átvonszolták a filmet az általuk képviselt látásmód mezőjébe, és mivel annak nem felelt meg, könyörtelenül földbe döngölték a produkciót.
Nos, ez így nem kritika, hanem önkényeskedés, mellyel demonstrálják a szerzők, tök mindegy, mi volt az alkotói szándék, majd ők megmondják, mi lehet egyáltalán alkotói szándék. Tehát az alkotó szabadságát felülírja a Narratíva Engedélyező Rendőrség állásfoglalása, hogy egy alkotói akarat egyáltalán létezhet-e. Ha a döntés „nem”, akkor pusztuljon mind az alkotó, mind a műve.
Ezzel szemben a kritika a kifejezett alkotói szándék megvalósulását veszi górcső alá, abban a keretben, melybe azt az alkotók szánták. Soha nem az a kérdés, hogy a kritikus ízlésének és véleményének megfelel-e a produkció, hanem hogy a kitűzött alkotói szándék mennyire jól valósul meg. Az alkotás eredménye önmagában kell, hogy érvényes legyen, az alkotó szándéka szerinti irányba mutatva. Ha ezt eléri, akkor az alkotás jó, ha nem, akkor az alkotás nem jó. Ilyen egyszerű dolog a kritika.
Persze, magát az alkotói szándékot is vizsgálat tárgyává lehet tenni, de az nem kritikai kérdés, hanem sok tényező együttes megvizsgálása, mely teljesen leválasztandó a produkció milyenségéről. A filmre reagálók ezt a vitát igyekeztek kikerülni és elhallgatni, amikor „kritika”-ként adták közre véleményüket, miközben tudjuk, hogy a legfontosabb törésvonal hol húzódik: az eddig ismert és évtizedek óta sulykolt történelemszemlélet mellett létezik egy másik történetmesélés is, melynek az alkotók szeretnének nagyobb teret adni. Miközben sorjáztak a gyártásban résztvevőket felkészületlennek és tehetségtelennek minősítő írások, valójában egyáltalán nem magáról a filmről volt szó, hanem annak a bizonyos másik narratívának a létjogosultságát igyekeztek kétségbe vonni. A kritizálók úgy mentek neki a filmnek, mintha tilos lenne az ő felfogásuktól és elvárásuktól független történetmesélés a pozsonyi csatáról. Azt a látszatot akarták kelteni, hogy kizárólag az ügyben felállított NER értelmezése lehet érvényes, minden más tévedés vagy baromság.
A film kapcsán a Magyarságkutató Intézet transzparensen felvállalta, hogy mítoszt épít egy rekonstruálhatatlan esemény köré. Joga van hozzá? Teljes mértékben. Joguk van azt a történelemszemléletet képviselni a filmben, ami szerintük helyes és kívánatos? Teljes mértékben. Érvényes ilyen alkotással az emberek elé lépni? Igen. Legális dolog a nemzeti mítoszépítés ürügyén „lejtős” pályán morális előnyt adni a hazai csapatnak? Abszolút! A világon mindenhol ezt csinálják: a másik nép számára pusztulást jelentő küzdelmet hősi tettként mutatják be, ezzel hozzájárulva a nemzeti identitás kialakulásához és erősítéséhez. Egyetlen ilyen témájú film/könyv/színházi darab sem maradhatna talpon, ha azokat történészek véleménye alapján ítélné meg a közönség – éppen ezért nem is kérdezik meg a produkciókról a történészeket :-) Ami most néhányuknak láthatóan nagyon fáj. Fáj, mert nincsenek hozzászokva, hogy létezhet egy, az övékétől eltérő történetmesélés.
De ez van, 2021-et írunk, lassan magunk mögött hagyjuk a különböző megmondóközpontok kizárólagos jogát a „szabályos” történelmi narratívák meghatározására.
A "Pozsonyi csata" azért készült, hogy végre megkezdje a történetmesélést egy olyan eseményről, melyről a mi generációnk egy szót sem hallott az iskolában. Nyilvánvaló, hogy ez a történet a magyarok meséje, a magyarok nemzeti identitásának erősítését szolgálja, ezt a készítők nyíltan el is mondták. Éppen ezért azzal előállni, hogy ez történelmileg nem állja meg a helyét, kétszeres tévedés. Egyrészt azért, mert az alkotók is azt mondják, hogy nem a VALÓST, hanem az ELKÉPZELHETŐT akarták megmutatni. Másrészt azért, mert ha az alkotó ezt a történelemszemléletet tartja helyesnek, akkor az így van. Joga van hozzá, még akkor is, ha sok történész számára ez szentségtörésnek minősül (lásd még: Tarantino Becstelen brigantik filmjét:-).
Mivel a NER tagjai nem tudtak mit kezdeni ezzel a hihetetlen szabályszegéssel, nem is voltak képesek kritikát írni. Nem tudtak megszabadulni saját elvárásrendszerüktől és sértettségüktől, amiért a film nem kíván megfelelni nekik. A vehemens támadásban azután néhányan olyan igazságosztó pozícióba helyezték magukat, ami valójában már sokkal inkább pöffeszkedés.
Fodor Pál és Molnár Antal így írnak Mandineren megjelent cikkükben (Fodor az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, Molnár ugyanezen központ Történettudományi Intézetének igazgatója) :
„a kísérőzene vállaltan gagyi nemzeti rocknótájában annyi szamárságot hordanak össze, hogy 24 órán belül megszületik a paródiája, amelynek szövegét szinte lehetetlen az ugyanolyan zagyva eredetitől megkülönböztetni”.
Mielőtt rámutatnék az Urak Fáy Miklósnál is nyilvánvalóbb dilettantizmusára, szeretném kiemelni az általam eddig látott legsunyibb és legmegalázóbb két szót, mely bizonyítja a cikkírók valódi, de ki nem mondott célját, a másik legitimitásának megkérdőjelezését: „vállaltan gagyi”. Értjük, ugye?! A dal VÁLLALTAN GAGYI! Ez a következőt jelenti: a dal készítői büszkén vállalják, hogy gagyit csináltak. Vállalják, hogy akiknek ők zenét írtak, azoknak ott lenn, az igénytelenség sötétségében ez is jó lesz. Vállahatják a gagyit, mert akik ezt a filmet megnézik, azok „szellemi jobbágyok”, akik beérik ennyivel.
Én pedig szeretném megkérdezni: honnan ez a hihetetlen arrogáns nagyképűség az Akadémikus Urakban? Hogy a fenébe van az, hogy ilyen módon minősítenek egy zenei alkotócsoportot, és a közönségüket? Elhiszem, hogy az MTA-soknak fáj az övékétől merőben eltérő történelemszemlélet nagy nyilvánosság előtti bemutatása, de azért Uraim! Ezt nem a zenészeken kell leverni azzal, hogy kultúrkörökben vállalhatatlan módon, minden hozzáértés nélkül minősítjük őket a pályán kívülről, dilettánsként bekiabálva. Kikérem magamnak az összes zenész nevében ezt a fölényeskedő, ítélkező attitűdöt, és javaslom, hogy a jövőben kicsit kisebb vehemenciával és sokkal kisebb arccal szálljanak bele azokba, akik kiválóan végzik a dolgukat, sokak örömére. Mert, hogy valójában ez az attitűd a gagyi!
De a dühöngésen túl, az a véleményem, hogy ilyen nemtelen módon megalázni művészeket nem szokás, csak akkor, ha el akarjuk taposni őket. És itt érkezünk el a „Pozsonyi csata” című film kapcsán megjelent írások valódi mozgatórugójához: szó sincs kritikai attitűdről. Amiről itt szó van az egy másik szemlélet képviselőinek megsemmisítési szándéka. Mert, hogy 2021-ben tilos az övéktől eltérő narratívát felmutatni. Mert ez az ország az ő kulturális hűbérbirtokuk, ők rendelkeznek a társadalom lelki rezdüléseivel, ők plántálják el az igazat, és ők pusztítják ki a hamisat. Őszintén szólva, én teljesen felkészületlen vagyok az ilyenfajta arrogancia és felsőbbrendűség-tudat kezelésére, mert az én lelkemnek nincsenek ilyen polcai. Persze, ismerem ezt a hozzáállást, tizennyolc évig éltem ilyen rendszerben. Kommunizmusnak hívták, és a történelem leggyilkosabb diktatúrája volt...
És akkor pár szó a dalról, melyről ugye, Fodor és Molnár Urak az MTA dilettáns-tagozatának magasságaiból kinyilatkoztatták, hogy „a kísérőzene vállaltan gagyi nemzeti rocknóta...”, melynek szövege „zagyva”, amiben „annyi szamárságot hordanak össze, hogy 24 órán belül megszületik a paródiája”.
Ezzel szemben a dal se nem gagyi, se nem nemzeti, se nem rock.
A zenei szövet mindannyiunk által jól ismert szakrális elemekből építkezik. Az akkordvilágot jellemzően gregorián alapok adják, míg a ritmikát sámándobok. Tóth Gabi dallama erre az alapra ülteti rá a mi fülünk számára „egzotikus” keleti motívumokat, és FankaDeli istenhitről szóló rap-je hozza a 21. századot. Nos, mint látjuk, ez kicsit sem „nemzeti” jelleg, hanem nagyon erősen szakrális. És a legkevésbé sem rock, hanem "nemzetek feletti" hangszerelésű etno-rap. Ahogy a filmben bemutatásra kerül a sokféle vallási irányzat keveredése, úgy hozza ezt a feelinget a dal is. Mert, hogy hozzáértő zenészek csinálták, megértve és magas színvonalon megvalósítva a feladatot. (Ennyit a vállaltan gagyiságról...)
A dal igen jól van felénekelve/rappelve, tejesen jól működik a kívánt hatásmechanizmus, habár szokatlan, és éppen ezért különösen nehéz feladata volt Tóth Gabinak. Nagyon tetszik FankaDeli soundja, jól van előadva, felvéve és megkeverve is, jól szól.
Nem állítom, hogy Bársony Bálint legerősebb oldala a zeneszerzés, de Elek Norbert segítségével teljesen jól működő, kifejező zenét hoztak össze, ami jól visszaadja a film lelkiségét. Az, hogy ez valakinek nem tetszik, nem von le semmit az értékéből, vagy a minőségéből.
A hangkép kapcsán csak annyit jegyeznék meg, hogy a sámándobok nekem kicsit magasra vannak keverve, így igazából nincs mélye a dalnak. Szerintem érdemes lett volna 80-100 Hz körül jól megtolni az alját, így a hallgatók sokkal jobban bevonódtak volna a transzcendens hangulatba.
A szöveg fő mondanivalója egy hitvallás Istenről, melybe sorba becsatlakoznak az ősi, vegyes hitvilág jelképei és cselekedetei születéstől a halálig. Semmiféle „zagyvaságot” nem vélek felfedezni benne, teljesen érthetően viszi végig a témát, szokatlanul magas színvonalon, a kínos ragrímek helyett rengeteg kifejezetten virtuóz megoldást alkalmazva. Az, hogy a dal nem érinti meg az MTA-s Urak szívét-lelkét, nem az alkotók hibája. Ők, most, elmentek egymás mellett, és kész. Arra bíztatok tehát mindenkit, ne higgyetek Fodor és Molnár Uraknak, ez nem egy gagyi nemzeti rock dal, hanem egy magas színvonalon megvalósított, szakrális etno-rap. Vállaltan jó!
Összefoglalva: amíg volt becsülete a kritikának, ilyen írások nem jelenhettek meg, mivel a szerkesztők visszaküldték, és felkérték az írót, hogy ne a vágyait és személyes elképzeléseit kérje számon a tőle független alkotótól, hanem azt vizsgálja meg, mennyire sikerült az alkotónak a saját maga által kitűzött célt elérni a produkciójával.
És akkor néhány szó a filmről. Engem lekötött, mert kultúremberként sem tudtam egy csomó mindent, amiről most érthető, és könnyen átélhető narratívát kaptam vizuálisan is. Pozitívnak tartom a kezdeményezést, és nagyon hasznosnak. Igen, tudom, hogy kb. Gát György Kis Vukjában láttunk utoljára ilyen mozgásokat, de azt is tudom, hogy ezt rendesen animálni kb. 4 év és 3 milliárd forint lett volna. A használt technológiát két perc alatt megszoktam, és teljesen bevonzott a film. Kifejezetten örülök annak a mértéktartásnak, amivel a Magyarságkutató Intézet kezeli a saját projektjét, és fontosabbnak tartja magának az ügynek – egy új nemzeti mítoszépítésnek – az elindítását, mint hogy a lehető legjobb módon legyen animálva a film. Ennek, és a folytatásoknak is helye van a kulturális palettán. Van persze néhány dolog, amit érdemes lenne újra gondolni. Pl. nem olyan jók azért a tájképek, hogy ilyen sokszor azokat kelljen néznünk, arról nem is beszélve, ha kevesebb lenne belőlük, a film hossza beleférne pont egy tanórába az általános iskolás gyerekeknek. És még egy csomó mindent lehetne említeni, de nem azért, hogy eltöröljük a filmet és alkotóit a föld színéről, hanem hogy a folytatás még jobb lehessen, segítve ezzel egy új nemzeti mítoszvilág felépülését.
És hogy mi legyen Narratíva Engedélyező Rendőrség tagjaival, akik felmutatták számunkra a kultúrharc legbrutálisabb változatát? Javaslom ennél sokkal nagyobb békességgel tudomásul venni, hogy 2021-et írunk. Az elmúlt tíz évben háromszor bizonyították be a szavazók, hogy az az eszme, az a szemlélet, és az a nemzet-tudat, melyet a film is erősíteni próbál, nagyon sokak lelkében él. Sokan kívánják és várják ezeket az impulzusokat, és egyre zavaróbb, ha kritikának álcázott, pöffeszkedő véleménycunamival próbálják elvitatni az ilyen megéléshez való jogot. Tudom, szokatlan egy bizonyos értelmiségi körnek, hogy a magyar emberek ezen csoportját is komolyan kell venni, kulturális és egyéb területeken is jogokat, lehetőségeket és élményeket kell számukra biztosítani, de szerintem itt lenne az ideje elhinni, hogy ez a helyzet: Magyarország egy részének a szíve ebbe az irányba húz. Semmi értelme nincs ebből kultúrharcot csinálni, egyszerűen el kéne fogadni, hogy 2010 után végre ezek az emberek is beléphettek a kultúrafogyasztás mezőjébe, megkapják a számukra fontos élményparkot, és használják, élvezik az általuk is befizetett adókból számukra létrehozott értékeket. Nincs gond, lehet ezen szörnyülködni, de ami jár, az jár. Ez a demokrácia lényege.
A felnövő generációknak pedig nem csak a nemválasztás lehetőségét kéne biztosítani, hanem a különböző történelmi „meséink” közötti választás lehetőségét is – amihez épp itt az ideje legyártani ezeket a filmeket.
Jó lenne, ha a kultúrát elkezdenénk az egymás elfogadásának területévé tenni, elismerve mindenki jogát ahhoz, amire szüksége van.
Meghallgattam a tervezett Makovecz katedrális mellett érvelők szempontjait.
Ismerem Makovecz Imre szellemi gyökereit és vízióját.
Ezekből fakadóan nem lepett meg a katolikusok idegenkedése a tervtől.
És nem lepett meg a „bőszmagyarozó” kórus sem.
Ami meglepett, hogy senki nem vizsgálta ezt a kérdést abból a szempontból, ahogy Makovesz Imrére száz év múlva emlékezni fognak: a 20. század magyar építészetének Bartók Bélája. A magyar organikus építészet megteremtője, akit ugyan a szocialista és balliberális kultúrkormányzatok látványosan ignoráltak, ő közben az Amerikai Építészek Szövetségének tiszteletbeli tagja, a Brit Építésszövetség tiszteletbeli tagja, a Skót Építésszövetség tiszteletbeli tagja, a Dundee-i Egyetem díszdoktora lett, és elnyerte a Francia Építészeti Akadémia Nagy Aranyérmét. Saját művészeti területén belül az elmúlt száz év kétségkívül legnagyobb és legelismertebb magyar alakja, aki azzal vált világhírűvé, hogy magyar motívumokra alapozta munkásságát. Jól mutatja, mennyire nehéz ezt magas szinten megvalósítani, hogy egyéb művészeti ágakban – a már említett Bartók Bélán kívül – nem tudunk felmutatni ilyen teljesítményt.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen jelentőségű művésznek helye van és lesz Magyarország kulturális arcképcsarnokában, méghozzá a legelső sorban.
De akkor mi a probléma a Makovecz katedrálissal? Miért nem egyértelmű és kívánatos, hogy mindannyiunk örömére megépüljön?
Azért, mert az épületet olyan mértékben átitatja az alkotó művészi módon megfogalmazott hitvilága, hogy az meghatározza az épület funkcionális lehetőségeit. Ezzel kapcsolatban pedig el kell fogadnunk a katolikus vezetők idegenkedését, ha nem szeretnének egy általuk „kevert”-nek tartott keresztény szellemiségű helyen szolgálatot végezni, főleg nem úgy, hogy az egy már meglévő, felszentelt templom helyén épül fel.
Meggyőződésem, hogy a katedrális hívei jobban tennék, ha annak megépülését és funkcionális működését kivonnák a katolikus egyház keretei közül, és Makovecz Imre szellemiségének megfelelő tartalommal megtöltve elneveznék Makovecz katedrálisnak. Ebben épp úgy szerepe lehetne a kereszténységnek, mint az egyéb szellemi és tárgyiasult magyar hagyományoknak, illetve annak a nemzeti víziónak, melyet Makovecz Imre képviselt. Fantasztikusan mély és felemelő érzés lehetne Melocco Miklós kétszáz(!) szobra között sétálva megtelni azokkal az impulzusokkal, melyek e két művész életét meghatározták. A kulturális értéken túl a nemzet lelkének egy sokak által szívesen átélt rezdülését is közvetíthetné a Makovecz katedrális.
Anyagi szempontból maga az építkezés és a fenntartás költsége nem kéne, hogy akadályt jelentsen, hiszen tíz év alatt kb. 10 milliárdba kerülne az építés, majd évi 100 millióba a fenntartás. Összehasonlításképpen: csak a Fesztiválzenekar tíz év alatt 20 milliárd Ft állami támogatást kap. Ennyi pénzből az elmúlt évszázad legjelentősebb építészének fő műve nem csak felépíthető, hanem száz évig fenn is tartható. Éppen ezért, én, mint zenész, kifejezetten pártolom, hogy a klasszikus zenei élet támogatásának töredékét szánja rá a kormányzat ennek az épületnek a felépítésére és száz évig való fenntartására. Persze biztos vagyok benne, hogy ha értelmes és méltó tartalommal sikerül megtölteni, a belépőjegyekből rengeteg bevétel fog származni.
Ezek után már csak két kérdés marad: egy kultúrnemzet költhet-e szabad szemmel is jól látható összeget a klasszikus zenén, a színházon és a filmen kívül más művészeti ágakra is? Meggyőződésem, hogy igen, főleg akkor, ha egy ekkora alkotó életművének méltó megkoronázásáról van szó. Emellett az sem mellékes, hogy míg a CD-gyűjteményt lassan kidobjuk az egyéb adathordozók miatt, egy épület évszázadokig képes továbbadni azt a szellemiséget, melyet Makovecz Imre és Melocco Miklós képviselt.
És akkor felmerül az utolsó kérdés: joga van-e egy kormányzatnak olyan épületet finanszírozni, mely Makovecz Imre szellemiségét közvetíti?
A válasz számomra teljesen egyértelmű: ha éves szinten tízmilliárdokat költünk arra, hogy
színházi rendezők bemutathassák saját elképzelésüket egy-egy darabról,
filmrendezők másfélórás filmekben elmondják gondolataikat a világról,
karmesterek százötvenedik módon elvezényeljék a szerintük autentikus előadást,
kortárs szerzők megírják az egyszer előadott darabjaikat,
nos, akkor bizony, egy kultúrnemzetnek erre is költenie kell.
Ezzel három cél is megvalósulhat egyszerre.
Méltó emléket állítani a valaha élt egyik legnagyobb magyar építésznek.
A nemzeti érzés egy igen jelentős szellemi hagyatékának megőrzése és továbbadása.
Jelentős turisztikai vonzerővel bíró produkció megalapítása.
Persze, mindig lesznek Le Corbusier-k és Walter Gropius-ok, akik majd petíciókat indítanak, hogy állítsák le az építkezést, de ahogy a Sagrada Familia esetében ignorálták őket, a Makovecz katedrálisnál is így kell tenni.
Ha Makovecz Imre hagyatékának őrzői komolyan szeretnék felépíteni a katedrálist, javaslom újrakeretezni a történetet, és azzal megkeresni a kormányzatot. Sikerrel fognak járni.
